Anyám a gondozóotthonban – Meg tudom valaha bocsátani magamnak?

– Ne hagyj itt, fiam! – Anyám hangja még most is a fülemben cseng, ahogy az ajtó lassan becsukódott mögöttem a budaörsi gondozóotthonban. A keze remegett, ahogy utoljára megszorította az enyémet, a szeme tele volt félelemmel és kétségbeeséssel. Ott álltam, mozdulatlanul, miközben a nővér kedvesen próbálta elterelni a figyelmét: – Erzsébet néni, nézze csak, milyen szép kertünk van! – de anyám csak engem nézett, mintha utoljára látna.

Aznap reggel még azt hittem, erős leszek. Hónapok óta próbáltam egyensúlyozni a munka, a család és anyám gondozása között. A feleségem, Zsuzsa egyre ingerültebb lett: – Nem bírjuk már tovább így, Gábor! A gyerekek is szenvednek, te pedig teljesen kimerültél! – kiabálta egy este, amikor anyám megint elesett a fürdőszobában, és mentőt kellett hívni. A fiam, Marci csak némán ült az asztalnál, a lányom, Dóri pedig sírva fakadt: – Miért nem lehet már minden olyan, mint régen?

Anyám mindig erős asszony volt. Egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Évát, miután apám elhagyott minket. Mindig azt mondta: „A család a legfontosabb.” Most mégis én voltam az, aki elengedte a kezét. Éva külföldön él, Németországban dolgozik ápolónőként. Telefonon próbált segíteni: – Gábor, én nem tudok hazajönni. Tudod jól, hogy mennyit dolgozom. Talán tényleg jobb lesz neki ott… – De a hangja bizonytalan volt.

A döntés heteken át érlelődött bennem. Minden este anyám ágya mellett ültem, hallgattam a régi történeteit: hogyan mentette ki a nagymamát az árvízből ’65-ben, hogyan dolgozott két műszakban csak azért, hogy nekem legyen új cipőm az iskolakezdésre. Most meg ott feküdt törékenyen, néha már rám sem ismert. Az orvos szerint Alzheimer-kór. Egyre többször eltévedt a lakásban, elfelejtette bevenni a gyógyszereit.

Aztán egy este Zsuzsa sírva fakadt: – Válassz! Vagy mi, vagy az anyád! Nem bírom tovább! – A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van: hónapok óta csak árnyéka voltam önmagamnak. De hogyan választhatnék?

A gondozóotthonban minden olyan sterilnek tűnt. A folyosón idős emberek ültek némán vagy motyogva maguk elé. Az ápolók kedvesek voltak, de láttam rajtuk is a fásultságot. Anyám szobájában egyetlen kép lógott a falon: egy napraforgómező. Letettem mellé a családi fotóalbumot. – Nézd csak, anya! Itt vagyunk mindannyian… – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.

– Gábor… haza akarok menni… – suttogta.

Azóta minden este visszhangzik bennem ez a mondat. Hiába mondják az ismerősök: „Nem tehettél mást.” Hiába próbálom magamnak is megmagyarázni: „Ez volt a legjobb neki.” Minden reggel bűntudattal ébredek. A húgom ritkán hív; amikor beszélünk, csak kerülgetjük a témát.

A gyerekeim sem értik igazán. Marci egyszer megkérdezte: – Apa, ha majd te leszel öreg, mi is beadunk egy otthonba? Nem tudtam válaszolni.

Anyám állapota lassan romlik. Az ápolók szerint néha mosolyog, ha meglátogatjuk, de legtöbbször már nem ismer fel. Mégis minden alkalommal reménykedem: hátha most más lesz. Hátha megbocsát nekem.

Zsuzsa próbál támogatni: – Gábor, nézd meg magad! Visszatértél hozzánk. A gyerekek újra nevetnek veled. Anyukád jó kezekben van… – De én tudom: valamit örökre elveszítettem azon a napon.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány család küzd ezzel a döntéssel? Vajon tényleg nincs más út? Vagy csak mi vagyunk túl gyengék ahhoz, hogy végigcsináljuk?

Most itt ülök az üres lakásban, anyám régi kötött takaróját szorongatva. A csendben csak egy kérdés marad:

– Meg tudom valaha bocsátani magamnak azt a napot? Ti mit tennétek a helyemben?