„Nem lesz a fiam Sándor!” – Egy név, ami családokat szakít szét
– Nem lesz a fiam Sándor! – csattant fel Anna hangja a konyhában, miközben a kávéfőző kattogása próbálta elnyomni a feszültséget. Ott ültem az asztalnál, ujjaimmal a bögrém peremét szorongatva, és csak néztem rá. A tekintetében egyszerre volt dac és félelem. Tudtam, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen volt, de mégis úgy éreztem, mintha valaki egy kést forgatna a mellkasomban.
Anna, a feleségem, tíz évvel fiatalabb nálam. A válásom után ismertem meg, amikor már azt hittem, hogy a boldogság végleg elkerül. Az első feleségemmel, Évával csendes, de szeretetteljes életünk volt, de végül elfáradtunk egymás mellett. Anna viszont vihart hozott az életembe: szenvedélyt, nevetést, új reményeket. A családom – főleg anyám – sosem tudta igazán elfogadni őt. „Mit akar ez a fiatal lány tőled, Pali?” – kérdezte anyám egy vasárnapi ebédnél, amikor Anna először jött hozzánk. „Csak kihasznál.”
De én hittem Annában. És amikor megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, úgy éreztem, végre minden rendbe jön. Anyám is megenyhült egy kicsit – legalábbis úgy tűnt –, és apám halála óta először láttam mosolyogni.
Aztán jött a névválasztás.
Apám, Sándor, mindig is példaképem volt. Egy egyszerű villanyszerelő volt Kispesten, de mindenki szerette: segített a szomszédoknak, sosem mondott nemet senkinek. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Anyám azóta is minden évben gyertyát gyújt a fényképe előtt.
– Szeretném, ha a fiunk Sándor lenne – mondtam Annának egy este, amikor már nagy pocakkal ült mellettem a kanapén.
– Pali, ez a név… olyan régi. Nem illik hozzá. Gondolj bele: Sanyika az oviban? Mindenki kinevetné! – válaszolta halkan.
– De ez apám neve volt! Ez fontos nekem! – emeltem fel a hangom akaratlanul is.
– Neked fontos. Nekem nem jelent semmit – mondta Anna, és elfordult.
Aznap este nem aludtunk egymás mellett. A köztünk lévő távolság hirtelen áthidalhatatlannak tűnt.
A következő hetekben minden beszélgetésünk erről szólt. Anyám is beszállt: „Anna, legalább ennyit megtehetnél Paliért! Az apja annyit tett ezért a családért!” Anna viszont hajthatatlan maradt.
– Miért kell mindig neked engednem? – kérdezte tőlem egyik este könnyes szemmel. – Miért nem lehet egyszer az én akaratom?
Próbáltam megérteni őt is. Tudtam, hogy Anna egész életében küzdött azzal, hogy mások elnyomják: az apja sosem hallgatta meg, az előző párkapcsolataiban is mindig háttérbe szorult. Most végre ki akarta mondani: „Ez az én gyerekem is.”
De anyám nem engedett.
– Ha nem lesz Sándor, akkor ne is számítsatok rám! – mondta egy vasárnap délután, amikor meglátogattuk őt Kispesten. Anna némán tűrte az ostromot, én pedig két tűz között őrlődtem.
A barátaim közül is többen szóltak: „Pali, ne hagyd magad! Ez hagyomány!” Mások viszont Annát védték: „Ez már nem az ötvenes évek! Hadd döntse el ő!”
A szülés közeledett. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással Annával; minden szó csak olaj volt a tűzre. Egyik este aztán Anna sírva fakadt:
– Félek attól, hogy ha megszületik a kisfiunk, te már nem fogsz szeretni engem. Csak azért, mert nem akarom ezt a nevet adni neki.
Megöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a karomban.
– Nem tudom, mit tegyek – suttogtam. – Apám emléke… és te… Mindkettőtöket szeretlek.
Aztán megszületett a kisfiunk. Amikor először tartottam a karomban, minden harag és fájdalom eltűnt egy pillanatra. Anna rám nézett:
– Levente legyen? Vagy Márton? Válasszunk együtt valami újat?
Néztem azt a pici arcot, és hirtelen rájöttem: talán tényleg nem a név számít. Talán az számít, hogy szeressük egymást – még akkor is, ha közben darabokra hullunk.
Anyám viszont nem jött be hozzánk a kórházba. Napokig nem hívott fel.
Most itt ülök Levente mellett – mert végül ezt választottuk –, és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte ezért ennyit harcolni? Vajon egy név tényleg többet érhet annál, hogy együtt maradjon egy család?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki nem tiszteli a hagyományokat? Vagy vannak dolgok, amiket sosem szabad feladni?