„Anyám vagyok még, vagy csak egy öregasszony a lakással?” – Egy magányos anya vallomása a budapesti panelból
– Anya, jól vagy? – kérdezte Zsuzsi a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisunokám, Marci valamit kiabál.
– Igen, drágám, minden rendben – válaszoltam automatikusan, bár a szívem összeszorult. Minden nap ugyanaz: egy gyors hívás, néhány udvarias kérdés, aztán már sietnek is tovább. Azt mondják, elfoglaltak, de én tudom, hogy valami megváltozott közöttünk.
A panelház harmadik emeletén élek Zuglóban. A férjem, Laci, már öt éve nincs velünk. Azóta egyedül vagyok ebben a két és fél szobás lakásban, ahol minden tárgy emlékeket őriz. A gyerekeim – Zsuzsi, Gábor és Andris – mind kirepültek. Zsuzsi Szentendrén él a családjával, Gábor a XI. kerületben dolgozik informatikusként, Andris pedig vidékre költözött egy lánnyal, akit még sosem mutatott be nekem.
Ma van a születésnapom. Már reggel óta várom őket. Az asztalon friss pogácsa, a kedvencük. A nappaliban ott áll a régi fényképünk: mindannyian mosolygunk rajta, még kicsik voltak. Most csak az üres székek néznek vissza rám.
Délben csörög a telefon. Gábor az.
– Boldog születésnapot, anya! – mondja gyorsan. – Sajnos ma nem tudok menni, nagyon sok a munka. De majd hétvégén beugrom.
– Köszönöm, fiam – mondom halkan.
Aztán csend lesz. A pogácsa kihűl, az ablakon túl elered az eső. Nézem az utcát: egy idős néni sétál kutyával. Vajon őt várja valaki?
Késő délután Zsuzsi végre megérkezik Marcival. Gyors puszi az arcomra, Marci már rohan is a szobába játszani.
– Anya, ne haragudj, csak fél órám van – mondja Zsuzsi feszülten. – Holnap dolgoznom kell korán.
Leülünk a konyhába. Próbálok beszélgetni vele: mesélek a régi időkről, kérdezem, hogy van a férje. De látom rajta: máshol jár az esze.
– Egyébként… – kezdi hirtelen –, beszéltünk Gáborral és Andrissal… Tudod, hogy mostanában mennyire nehéz minden anyagilag. Ha egyszer úgy alakulna… szóval… gondoltál már arra, hogy eladod a lakást? Vagy legalább kiadod egy szobát?
A szívem kihagy egy ütemet. Hát ezért jött? Nem is én vagyok fontos nekik, hanem az örökség? A lakás?
– Nem akarok még sehova menni innen – mondom halkan. – Itt éltem le az életemet.
Zsuzsi sóhajt.
– Persze, anya… csak aggódunk érted. Egyedül vagy itt.
De érzem: nem csak aggódás ez. Valami más is van mögötte. Talán félelem attól, hogy lemaradnak valamiről? Vagy egyszerűen csak kényelmetlen nekik gondoskodni rólam?
Este Andris felhív.
– Anya, minden oké? Zsuzsi mondta, hogy beszéltetek.
– Igen – felelem –, minden rendben.
– Csak tudod… ha egyszer úgy érzed, hogy már sok ez neked egyedül… szólj nyugodtan! Mi segítünk.
Segítenek? Vagy inkább döntenének helyettem? Emlékszem még arra az időre, amikor mindent együtt csináltunk: közös vacsorák, kirándulások a Mátrába… Most meg mintha csak egy teher lennék nekik.
Az éjszaka csendjében ülök a kanapén. Nézem a régi családi fotókat. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam magamból? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ?
Másnap reggel újra csörög a telefon. Egy pillanatra reménykedem: talán most tényleg rám kíváncsiak. De megint csak ugyanazok a kérdések: „Jól vagy? Nem fáj semmid? Van mit enned?”
A beszélgetések felszínesek lettek. Már nem kérdezik meg, mit érzek igazán. Nem érdeklődnek arról, hogy magányos vagyok-e. Csak azt akarják tudni: minden rendben van-e velem… vagy inkább a lakással?
A szomszéd néni mesélte múltkor: az ő fia is csak akkor jön át hozzá, ha pénz kell neki. Vajon tényleg ilyenek lettünk mindannyian? Hová tűnt az igazi törődés?
Egyik este Zsuzsi ír egy üzenetet: „Anya, ne haragudj, hogy mostanában kevesebbet jövünk. Szeretünk téged!”
Elmosolyodom keserűen. Szeretnek? Vagy csak félnek attól, hogy egyszer majd nem lesz mit örökölniük?
A lakás csendje néha elviselhetetlen. Minden zugban ott bujkál egy emlék: Gábor első lépései a folyosón; Andris nevetése a fürdőkádban; Zsuzsi rajzai az előszobafalon.
Most mindez csak múlt.
Néha azon gondolkodom: mi lenne, ha tényleg eladnám ezt a lakást? Elköltöznék valahová vidékre, ahol senki sem ismer? Vajon akkor hiányoznék nekik?
Vagy csak akkor keresnének újra igazán, ha már nem lenne mit várniuk tőlem?
Talán túl sokat várok el tőlük. Talán nekik is nehéz ez az egész. De egy anya szíve sosem tud teljesen megbékélni ezzel az érzéssel.
Ti mit gondoltok? Lehet még igazi szeretetet találni ebben a világban? Vagy tényleg csak az számít már mindenkinek, hogy mi marad utánunk?