A férjem pénztárcája és az aranykalitkám: Harcom a szabadságért egy hideg házasságban

– Miért kell minden egyes forintot számon kérned rajtam, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben. A férjem, Gábor, csak rám nézett hideg, szürke szemével, és lassan letette a pénztárcáját az asztalra.

– Mert én dolgozom meg érte, Zsuzsa. Te csak költöd – mondta halkan, de minden szava pengeként vágott belém.

Tizenkét éve vagyunk házasok. Amikor megismertem Gábort, még hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz. Akkoriban még voltak álmaim: tanítani akartam, gyerekekkel foglalkozni, de amikor megszületett a lányunk, Anna, Gábor azt mondta, jobb lesz mindenkinek, ha otthon maradok. „Majd én eltartalak titeket” – mondta büszkén. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel egy aranykalitkába zár.

Az első években próbáltam tökéletes feleség és anya lenni. Minden reggel friss kávéval vártam Gábort, a lakás mindig ragyogott, Annával pedig minden délután játszóterezni mentünk. De ahogy teltek az évek, Gábor egyre távolabb került tőlem. A beszélgetéseink elapadtak, csak a pénzről szólt minden: mennyit költöttem a boltban, miért kellett új cipőt venni Annának, miért nem elég a régi kabátom.

A barátnőim sorra eltűntek mellőlem. Egyikük sem értette igazán, min megyek keresztül. „De hát Gábor rendes ember, nem? Mindig van pénz a házban!” – mondták. De senki sem látta azt az ürességet, ami minden nap egyre jobban szorított belülről.

Egyik este Anna odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

Aztán jött az a nap, amikor Gábor bejelentette: „Mostantól minden kiadást előre egyeztetünk. Nem akarok meglepetéseket.” Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit meg kell fenyíteni. Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban, és azon gondolkodtam: ez lenne az életem? Egy pénzügyi jelentés minden hónap végén?

Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy irigykedve nézem azokat a nőket az utcán, akik dolgozni mennek. Akiknek van saját pénzük, saját döntéseik. Én pedig… csak egy árnyék voltam a saját otthonomban.

Egy nap régi barátnőm, Erika hívott fel.
– Zsuzsa, gyere el velem egy kávéra! – kérlelt. – Olyan régen beszélgettünk már.
Először nemet akartam mondani – mit szólna Gábor? –, de végül igent mondtam. Aznap délután először éreztem újra valami reményt.

A kávézóban Erika végighallgatott.
– Zsuzsa, ez nem normális! – mondta határozottan. – Nem vagy te rab! Miért hagyod?
– Mert… mert félek – suttogtam. – Hogy mi lesz velem. Hogy egyedül nem boldogulok.
Erika megszorította a kezem.
– Többre vagy képes, mint gondolod.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire gyenge lennék? Vagy csak elhittem Gábornak?

Aznap este újra szóba került a pénz.
– Mire kellett ennyi a boltban? – kérdezte Gábor fáradtan.
– Talán mert Annának kinőtt a nadrágja! – csattantam fel. – És nekem is jogom van néha venni magamnak valamit!
Gábor csak legyintett.
– Ha nem tetszik, kereshetsz munkát. De akkor oldd meg mindent egyedül!
A szavai után csend lett. Anna az ajtó mögött állt és mindent hallott.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Anna arcát néztem a sötétben. Vajon milyen példát mutatok neki? Hogy egy nőnek csak annyi joga van, amennyit egy férfi enged?

Másnap reggel felhívtam Erikat.
– Segítenél nekem munkát találni?
A hangom remegett, de Erika örömmel segített. Néhány hét múlva már egy könyvesboltban dolgoztam részmunkaidőben. Nem volt sok pénz, de az enyém volt. Először éreztem azt, hogy létezem.

Gábor persze dühös lett.
– Most akkor ki fog főzni? Ki viszi Annát oviba?
– Megoldom – feleltem halkan.
A veszekedések mindennapossá váltak. De én már nem akartam visszalépni.

Egy este Anna odajött hozzám.
– Anya, olyan büszke vagyok rád!
A könnyeim potyogtak. Talán most először mutattam neki igazi erőt.

Ma már tudom: nem vagyok áldozat. És nem vagyok egyedül. De vajon hány nő él még ma is aranykalitkában Magyarországon? És vajon mikor merjük végre kimondani: elég volt?