„A házat az unokámra hagyom” – Egy döntés, ami szétszakította a családomat

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, apa! – csattant fel Gábor, miközben a villa hangosan koppant a tányérján. A vasárnapi ebéd mindig is feszültséggel teli volt nálunk, de most valami végleg eltört bennem. Ott ültem a régi tölgyfaasztalnál, előttem a húsleves gőzölgött, és néztem a fiam arcát, aki haraggal és értetlenséggel nézett vissza rám.

– Gábor, kérlek, hallgass végig – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom remegett. – Én csak azt szeretném, ha a ház jó kezekbe kerülne. Te mindig elfoglalt vagy, sosem vagy itt… – A mondat végén elakadtam. Az igazság az volt, hogy évek óta magányosnak éreztem magam ebben a házban. A feleségem halála óta csak az unokám, Dóri jött el rendszeresen hozzám. Ő volt az egyetlen, aki igazán törődött velem.

Gábor felállt, székét hátratolta. – Szóval most azt mondod, hogy rossz apa vagyok? Hogy nem érdemlem meg ezt a házat?

A szívem összeszorult. Nem ezt akartam mondani. De talán mégis ezt gondoltam. Az elmúlt években Gábor csak akkor keresett, ha pénzre volt szüksége vagy valami bajba keveredett. Dóri viszont minden héten meglátogatott, segített bevásárolni, beszélgetett velem.

– Nem erről van szó – suttogtam. – Csak… szeretném, ha Dóri kapná meg a házat. Ő vigyázna rá.

A levegő megfagyott. A család többi tagja – Gábor új felesége, Ágnes és a két kisgyerek – némán ültek. Dóri lesütötte a szemét.

Ekkor csöngettek. Senki sem mozdult. Végül én álltam fel, és kinyitottam az ajtót. Ott állt Katalin, Gábor volt felesége, Dóri anyja. Régóta nem láttam őt. Az arca sápadt volt, de a tekintete határozott.

– Jó napot, Lajos bácsi – mondta halkan. – Beszélhetnénk?

A család döbbenten nézett rá. Gábor arca elvörösödött.

– Mit keresel itt? – kérdezte dühösen.

Katalin rám nézett. – Hallottam, hogy dönteni készülsz a házról. Szeretném, ha tudnád: Dóri nagyon szereti magát, de nehéz helyzetben van mostanában. Ha tényleg rá akarja hagyni a házat, gondolja át jól. Nem akarom, hogy emiatt szétszakadjon a család.

Leültem vele a verandára. A többiek bent maradtak, de hallottam Gábor dühös suttogását.

– Miért jött vissza? Csak bajt akar keverni!

Katalin mély levegőt vett. – Lajos bácsi, tudom, hogy Gábor sokszor megbántotta magát. Engem is. De ő is küzd a maga démonaival. Talán nem mutatja ki, de fontos neki ez a ház… csak nem tudja kimutatni.

Sokáig hallgattunk. Néztem az udvart, ahol Dóri gyerekként játszott. Eszembe jutottak azok az esték, amikor együtt ültünk a kertben és hallgattuk a tücsköket.

– Maga szerint jól döntök? – kérdeztem halkan.

Katalin vállat vont. – Ezt csak maga tudhatja. De ne feledje: egy örökség nemcsak ajándék lehet, hanem teher is.

Visszamentünk a házba. Gábor még mindig ideges volt.

– Apa, legalább beszéljük meg! Miért nem kérdeztél meg minket előtte?

– Hányszor kérdeztelek téged bármiről is az elmúlt években? – csúszott ki belőlem keserűen.

Ágnes közbeszólt: – Talán mindenkinek jobb lenne egy kis szünetet tartani.

Dóri ekkor megszólalt: – Nagypapa… én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. Nekem maga fontosabb, mint bármilyen ház.

A szívem összeszorult a meghatottságtól és bűntudattól egyszerre.

Aznap este egyedül maradtam a házban. Hallgattam az óraketyegést és visszhangzott bennem minden szó: harag, fájdalom és szeretet egyszerre.

Másnap reggel Dóri visszajött hozzám.

– Nagypapa… beszélhetnénk?

Leültünk a konyhában egy bögre tea mellett.

– Tudom, hogy nehéz dönteni – mondta halkan –, de én nem akarom elveszíteni apát sem. Ha úgy érzi helyesnek, hagyja rám a házat… de kérem, próbáljon megbocsátani neki is.

Néztem az unokám arcát: annyi bölcsesség volt benne fiatal kora ellenére is.

Aznap este leírtam egy levelet Gábornak:

„Fiam,
Tudom, hogy megbántottalak ezzel a döntéssel. De szeretném, ha megértenéd: nem ellened szól, hanem Dóri mellett döntöttem. Azért tettem így, mert ő volt mellettem akkor is, amikor senki más nem volt. De ha egyszer úgy érzed, hogy készen állsz újra közeledni hozzám és egymáshoz… mindig nyitva lesz előtted ez az ajtó.”

Nem tudom, jól döntöttem-e. Lehet-e egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Vajon egy örökség tényleg többet érhet-e a család összetartásánál? Várom a gondolataitokat…