Egy levél, ami mindent megváltoztatott: Amikor az anyám tőlem kér tartásdíjat

– Ezt most tényleg el kell olvasnod, Anna – mondta Péter, miközben a kezemben szorongattam a borítékot. Az ablakon túl az eső dobolt a párkányon, mintha csak a szívem zakatolását akarta volna túlharsogni. A kezem remegett, ahogy kibontottam a levelet. Az anyám kézírása volt rajta, amit évek óta nem láttam.

„Kedves Anna! Az utóbbi időben nehéz helyzetbe kerültem. Szeretném, ha támogatnál engem anyagilag. Tudom, hogy nem voltunk mindig közel egymáshoz, de most szükségem van rád.”

A sorok mintha égettek volna. Az anyám, aki gyerekkoromban sosem ölelt meg, aki mindig csak a saját gondjaival volt elfoglalva, most tőlem kér pénzt? Péter csendben figyelt, láttam rajta az aggodalmat.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. A gondolataim visszarepítettek abba a kis panelba Zuglóban, ahol felnőttem. Az apám korán meghalt, anyám pedig magába zárkózott. Soha nem beszélgettünk igazán. Ha sírtam, azt mondta: „Ne hisztizz, Anna! Az élet nem habos torta.”

Tizenhat évesen már magamnak főztem, mostam. Amikor felvettek az egyetemre, csak annyit mondott: „Majd meglátjuk, mire mész vele.” Nem jött el a diplomaosztómra sem. Aztán amikor Péterrel összeházasodtunk, egy SMS-t küldött: „Sok boldogságot.” Ennyi volt az egész.

Azóta is csak néha-néha beszéltünk telefonon. Mindig röviden, távolságtartóan. Most pedig itt ez a levél.

– Nem tudom, Péter – suttogtam. – Hogy lehet ezt feldolgozni? Hogy kérhet tőlem bármit ezek után?

Péter leült mellém a kanapéra.

– Tudod, hogy nem kell segítened neki. De lehet, hogy most tényleg bajban van.

– És amikor én voltam bajban? Amikor könyörögtem neki, hogy hallgasson meg? Amikor azt akartam, hogy szeressen? Akkor hol volt?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam gyenge lenni, de ez az egész újra feltépte a régi sebeket.

Másnap reggel felhívtam a bátyámat, Gábort.

– Te is kaptál levelet? – kérdeztem.

– Igen – felelte fáradtan. – Anyu mindkettőnktől pénzt akar. Azt mondta, ha nem adunk, jogi útra tereli.

– Komolyan gondolja ezt? – szinte kiabáltam.

– Szerintem igen. Tudod, milyen makacs.

Elmentem dolgozni, de egész nap csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki kísértetet látott.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak csóválta a fejét.

– Magyarországon sajnos előfordul ilyen. De Anna, neked is jogod van nemet mondani. Nem vagy köteles mindent elviselni csak azért, mert ő az anyád.

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: miért érzem mégis bűntudatot? Miért akarom még mindig megfelelni neki? Miért nem tudom egyszerűen azt mondani: nem?

Este Péterrel leültünk vacsorázni. A gyerekeink már aludtak.

– Szerinted mit jelent lánynak lenni egy ilyen családban? – kérdeztem halkan.

Péter sokáig hallgatott.

– Szerintem azt jelenti, hogy mindig harcolsz a szeretetért. De néha el kell engedni azt, ami fáj.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Anyám arca jelent meg előttem: fiatalon, amikor még reménykedtem benne; idősen, ahogy most segítséget kér tőlem. Vajon tényleg változott? Vagy csak kihasználja a helyzetet?

Végül írtam neki egy választ:

„Anyu! Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy. De nekem is családom van, gyerekeim vannak. Éveken át próbáltam közeledni hozzád, de mindig elutasítottál. Most sem tudok segíteni úgy, ahogy szeretnéd. Remélem, találsz más megoldást.”

Napokig nem jött válasz. Gábor hívott fel:

– Anyu nagyon dühös lett. Azt mondja, sosem voltunk jó gyerekek.

– Talán sosem volt jó anya – mondtam ki először hangosan.

Aztán egyszer csak kaptam egy üzenetet tőle: „Sajnálom.” Ennyi volt az egész.

Nem tudom, mit kezdjek ezzel a szóval. Vajon tényleg bánja? Vagy csak újabb manipuláció?

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki sosem adott szeretetet? És vajon meddig kell viselnünk a múlt terheit csak azért, mert család vagyunk?