A fájdalom, hogy idegen vagyok a saját családomban – Egy magyar meny története

– Miért nem tudsz úgy főzni, mint Zsuzsa? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi ebédnél a tányérjára nézett. A villája megállt a levegőben, a család többi tagja pedig egyszerre némult el. A férjem, Gábor, zavartan piszkálta a krumplit, de nem szólt semmit. A szívem összeszorult. Már megint Zsuzsa. Mindig Zsuzsa.

A nevem Eszter. Hat éve vagyok Gábor felesége, de úgy érzem, mintha csak egy árnyék lennék ebben a családban. Gábor első felesége, Zsuzsa, mindenki kedvence volt: okos, szép, mindig mosolygott, és persze tökéletesen főzött. Amikor Gábor elvált tőle, az egész családot megrázta. Amikor engem bemutatott nekik, már az első pillanatban éreztem a falat közöttünk.

– Eszter, kérsz még levest? – kérdezte halkan az apósom, László bácsi, de a hangjában nem volt melegség. Inkább csak udvariasság.

– Köszönöm, nem kérek – válaszoltam, és próbáltam mosolyogni.

Az ebéd után Ilona néni félrehívott a konyhába. – Nézd, Eszter, tudom, hogy próbálkozol. De Zsuzsa… ő más volt. Olyan jó volt vele beszélgetni. Te mindig olyan csendes vagy.

Nem tudtam mit mondani. Hát lehet versenyezni egy idealizált múlttal? Hányszor próbáltam már elnyerni a szeretetüket! Karácsonykor saját kezűleg sütöttem bejglit, húsvétkor díszítettem az asztalt, még a kertet is rendbe tettem Ilona néni kedvéért. De mindig csak Zsuzsa emlékébe ütköztem.

Egyik este Gáborral vitatkoztunk.

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

– Nem akarok konfliktust anyámmal – sóhajtott fel. – Tudod, mennyire nehéz neki elfogadni a változást.

– És nekem? Nekem mennyire nehéz? – kiáltottam rá. – Én vagyok itt az idegen! Minden nap azt érzem, hogy nem vagyok elég jó!

Gábor csak hallgatott. Aznap éjjel alig aludtam. Az járt a fejemben: vajon valaha is elfogadnak majd?

A következő hétvégén újra összegyűlt a család. Ezúttal Zsuzsa is ott volt – elhozta a gyerekeket egy rövid látogatásra. Ilona néni ragyogott mellette, mintha visszakapta volna elveszett lányát. Én pedig ott álltam a sarokban, mint egy díszlet.

Zsuzsa kedves volt hozzám, de éreztem rajta azt az enyhe fölényt. Tudta jól: ő az etalon. Amikor elmentek, Ilona néni odafordult hozzám:

– Látod? Ő mindig tudja, hogyan kell viselkedni.

Ekkor eltört bennem valami.

– Ilona néni! – mondtam remegő hangon. – Én is próbálkozom. Szeretem Gábort és ezt a családot. De ha mindig csak Zsuzsát látják bennem, sosem leszek elég jó.

A szobában csend lett. László bácsi köhintett egyet, Gábor rám nézett – talán először igazán.

– Anyu… – kezdte halkan –, Eszter is a családunk része. Nem lehet mindig a múltban élni.

Ilona néni arca megkeményedett.

– Nekem Zsuzsa olyan volt, mintha a lányom lett volna – suttogta –, de te… te mindig távolságtartó vagy.

– Azért vagyok távolságtartó, mert érzem ezt a falat! – tört ki belőlem. – Soha nem adtak esélyt arra, hogy közelebb kerüljek!

Aznap este Gábor átölelt.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam, mennyire fáj ez neked.

De vajon elég egy ölelés? Vajon elég lesz valaha is?

Azóta eltelt két év. Sok minden változott: Ilona néni beteg lett, én pedig ápoltam őt. Lassan oldódott köztünk a feszültség – talán mert rájött, hogy én is szeretettel fordulok feléjük. De még most is vannak napok, amikor úgy érzem: mindig csak második leszek ebben a családban.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan éreznek így Magyarországon? Hány meny küzd azzal, hogy sosem lesz elég jó az anyósának? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk?