„Csak segíteni akartam a menyemnek, de ezzel mindent elrontottam?” – Egy anyós vallomása, ami megosztja a családot

– Miért nyúltál hozzá a dolgaimhoz? – Nóri hangja remegett a visszafojtott indulattól, miközben a fürdőszoba ajtajában állt. A kezében tartotta a sminkes dobozát, amit épp az előbb törölgettem le egy nedves ronggyal. A csempe még csillogott a friss tisztítószertől, és a levegőben ott lebegett a citromos illat.

– Csak segíteni akartam, kislányom – mondtam halkan, próbálva elnyomni a torkomban növekvő gombócot. – Tudom, mennyire elfoglalt vagy mostanában Dominikkal, gondoltam, legalább ezzel leveszek egy terhet a válladról.

Nóri arca elvörösödött. – Nem kértelek meg rá! Ez az én otthonom! Nem akarom, hogy más pakoljon a dolgaim között! – A hangja éles volt, mint a kés. Megdermedtem. Soha nem beszélt velem így.

Három éve házasodtak össze a fiammal, Gáborral. Azóta próbáltam megtalálni a helyem az életükben: nem akartam tolakodó lenni, de azt sem bírtam nézni, ha valami nehezükre esett. Amikor Nóri terhes lett, mindenki örült. Az első unokám! Az első hónapokban együtt segítettünk neki az anyjával, Marikával. Felváltva főztünk, takarítottunk, babáztunk. De ahogy Dominik nőtt, egyre ritkábban hívtak át.

Azt hittem, ez természetes: fiatal család, kell nekik a saját tér. De amikor múlt héten Gábor felhívott, hogy Nóri beteg lett, és Dominik is nyűgös, azonnal mentem. Megfőztem a kedvenc húsleveseiket, és amikor láttam, hogy a fürdőszoba is ráférne egy alapos takarítás, gondolkodás nélkül nekiálltam.

Most viszont ott álltam Nóri előtt, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. – Sajnálom – suttogtam. – Nem akartalak megbántani.

– Mindig ezt csinálod! – tört ki belőle. – Mindig azt hiszed, hogy jobban tudod! Hogy nélküled semmit sem tudok megoldani! – A szavai úgy csapódtak hozzám, mint hideg esőcseppek.

– Ez nem igaz… – kezdtem volna magyarázni, de közbevágott.

– Dehogynem! Anyám is mindig mondja, hogy „bezzeg az anyósod”! Nem vagyok gyerek! Nem kell mindent helyettem elintézni!

A könnyeim kicsordultak. Soha nem akartam megalázni őt. Csak segíteni akartam. De most először éreztem igazán: talán tényleg túl sok vagyok nekik.

Gábor ekkor lépett be a lakásba. Látta az arcomat, Nóri feldúlt tekintetét. – Mi történt?

Nóri csak legyintett: – Semmi. Majd megbeszéljük.

Aznap este csendben mentem haza. Egész úton azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lett minden ilyen bonyolult? Régen minden egyszerűbb volt: ha valaki bajban volt a családban, segítettünk egymásnak. Most meg… mintha minden mozdulatommal csak ártanék.

Másnap Marika hívott fel: – Hallottam, mi történt. Ne vedd magadra! Tudod, milyen érzékeny mostanában Nóri. Sokat veszekednek Gáborral is.

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Fáradtak. Kevés az alvás, sok a stressz. És hát… tudod te is: mindenki máshogy szereti rendben tartani az otthonát.

Napokig nem beszéltem Gáborral vagy Nórival. Aztán egy hét múlva Gábor keresett meg: – Anya, ne haragudj Nórira! Csak most minden nehéz neki. Szeretünk téged… csak néha túl sok minden történik egyszerre.

– Értem én… csak félek, hogy már sosem lesz olyan köztünk, mint régen.

– Majd helyrejön – mondta biztatóan.

De én nem voltam biztos benne. Azóta is kerülöm őket. Félek újra hibázni. Félek attól is, hogy ha nem segítek, akkor önzőnek tartanak majd…

Vajon tényleg jobb lenne hátrébb lépni? Vagy csak rosszul fejezem ki a szeretetemet? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még igazi családunk ezek után?