„Anyósom csak akkor hív, ha a férjem fizetésemelést kap – meddig tűrjem még?”
– Gábor, már megint anyád hív – szóltam oda a konyhából, miközben a telefonom kijelzőjén megjelent az „Éva mama” felirat. A férjem csak sóhajtott, letette a kanalat, és bement a nappaliba. Hallottam a hangján, hogy már előre fáradt.
– Szia, anya. Igen, jól vagyunk… Igen, tudom, hogy most volt fizetésnap…
A hangja egyre halkabb lett, ahogy Éva mama belekezdett a szokásos monológjába: „Tudod, Gábor, mostanában minden olyan drága lett. Apádnak is új szemüveg kellene, és hát a kazán is rakoncátlankodik…”
Én közben a konyhapultnak támaszkodva hallgattam, ahogy a férjem próbálja elmagyarázni, hogy nekünk is vannak kiadásaink. De tudtam, hogy végül úgyis engedni fog. Mindig így van. Amióta összeházasodtunk, Éva mama és László papa minden örömünket követelésekkel árnyékolják be. Ha új autót veszünk, ők is szeretnének egyet. Ha elutazunk nyaralni, ők is panaszkodnak, hogy régen nem voltak sehol.
Az első években még próbáltam megérteni őket. Tudtam, hogy nem könnyű nyugdíjasnak lenni Magyarországon. De egy idő után már nem tudtam elhessegetni azt az érzést, hogy kihasználnak minket. Hogy Gábort nem fiuként szeretik, hanem pénzforrásként.
Egyik este, amikor Gábor már harmadszor utalt pénzt az anyjának abban a hónapban, nem bírtam tovább:
– Meddig fogod ezt csinálni? – kérdeztem halkan. – Mikor mondod ki végre, hogy elég?
Gábor csak nézett rám fáradtan.
– Ők a szüleim. Nem hagyhatom őket cserben.
– De magunkat sem hagyhatod cserben! – csattantam fel. – Mi lesz velünk? Mikor lesz végre saját életünk?
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen egy család? Hogy minden örömünket bűntudattal kell megfizetni? Hogy minden sikerünket követelésekkel büntetik?
Másnap reggel Éva mama újra hívott. Ezúttal engem keresett.
– Drága Zsuzsi, tudom, hogy most kaptatok prémiumot… Nem tudnátok segíteni egy kicsit? Annyira nehéz most minden…
Próbáltam kedves maradni.
– Éva mama, mi is épp most fizettük ki az autószerelőt. Nekünk sem könnyű…
De ő csak sóhajtott.
– Tudom, tudom… De hát család vagyunk, nem igaz?
Ez a mondat egész nap visszhangzott a fejemben: „Család vagyunk.” Vajon tényleg erről szól a család? Hogy mindig csak adunk, míg végül semmi sem marad nekünk?
A következő hetekben egyre többet veszekedtünk Gáborral. Ő próbált lavírozni a szülei és köztem. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kívülálló a saját életemben.
Egy este aztán robbant a bomba. Gábor anyja felhívott minket videóhívásban. László papa is ott ült mellette.
– Gábor, Zsuzsi – kezdte Éva mama –, szeretnénk kérni tőletek valamit. Szükségünk lenne egy nagyobb összegre. Az unokatesódék is segítik az anyjukat…
Gábor arca elvörösödött.
– Anya, mi is dolgozunk keményen! Nem lehet mindig csak tőlünk kérni!
Éva mama megsértődött.
– Hát ilyenek lettetek? Már nem számít a család?
László papa csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Fiam, mi csak azt szeretnénk, ha nem felejtenéd el honnan jöttél.
A hívás után Gábor összetörtnek tűnt. Én pedig dühös voltam – rájuk is, de leginkább magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat.
Aznap este leültünk beszélgetni.
– Gábor – kezdtem óvatosan –, szeretlek téged. De nem akarom így élni az életünket. Nem akarok mindig bűntudatot érezni azért, mert boldogok vagyunk.
Sokáig hallgatott.
– Igazad van – mondta végül halkan. – De félek attól, hogy ha nemet mondok nekik, elveszítem őket.
Megfogtam a kezét.
– Ha csak addig tartanak ki melletted, amíg pénzt adsz nekik… akkor az tényleg család?
Másnap reggel Gábor felhívta az anyját.
– Anya – mondta határozottan –, mostantól nem tudunk minden alkalommal segíteni. Nekünk is vannak terveink és szükségleteink. Szeretlek titeket, de határt kell húznunk.
Éva mama először kiabált, majd sírt. Aztán napokig nem beszélt velünk.
A csend fájt – de valahol felszabadító is volt. Először éreztem azt, hogy végre mi irányítjuk az életünket.
Azóta sok minden változott. A kapcsolatunk Gáborral erősebb lett. Néha még mindig bűntudatot érzek – de már tudom: a szeretet nem jelenthet önfeladást.
Vajon tényleg ilyen nehéz határt húzni a család és az önfeladás között? Ti mit tennétek a helyemben?