Amikor a múlt visszakopogtat: Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott
– Anya, szeretném, ha megismernéd Annát – mondta Bence, miközben az asztalnál ültem, és épp a húslevest mertem ki. A kanalam megállt a levegőben. Anna. A név, amitől a gyomrom görcsbe rándult. A lány, aki évekkel ezelőtt pokollá tette Dóri, a lányom életét az iskolában.
Dóri mellettem ült, és ahogy meghallotta a nevet, az arca elsápadt. Az egész család elnémult. Anyám zavartan piszkálta a szalvétáját, az öcsém, Gergő pedig csak bámult maga elé. Bence viszont ragyogott. Fogta Anna kezét, mintha semmi sem történt volna.
– Szia, örülök, hogy végre találkozhatunk – mosolygott Anna. Hangja túl vidám volt ehhez a pillanathoz. Dóri szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit. A szívem majd megszakadt.
Évek óta próbáltuk elfelejteni azt az időszakot. Dóri minden nap sírva jött haza az iskolából. Anna volt az, aki gúnyolta, kiközösítette, még az osztálytársait is ellene fordította. Hányszor ültem mellette éjszaka, simogattam a haját, és próbáltam megnyugtatni! Most pedig itt ült előttem ez a lány, mintha semmi sem történt volna.
– Bence – szólaltam meg végül halkan –, biztos vagy benne?
– Anya, Anna már nem az az ember. Megváltozott. Szeretem őt – felelte határozottan.
Dóri felállt az asztaltól.
– Bocsánat – suttogta, és kiszaladt a konyhából.
A csend szinte fojtogató volt. Anna zavartan nézett rám.
– Sajnálom… Tudom, hogy fájdalmat okoztam Dórinak. Azóta sokat gondolkodtam rajta. Bárcsak visszaforgathatnám az időt…
A könnyeimmel küszködtem. Mit mondhattam volna? Hogy egy anya sosem felejt? Hogy minden egyes könnycsepp Dóri szemében örökre belém égett?
Aznap este Dóri az ágyán ült, térdét átölelve.
– Anya, nem akarom elveszíteni Bencét… de nem tudok Annára úgy nézni, mintha semmi sem történt volna – suttogta.
Leültem mellé.
– Tudom, kicsim. De Bence szereti őt… Talán mindannyiunknak esélyt kellene adnunk neki. Vagy legalábbis megpróbálni.
– És ha nem megy? Ha minden ugyanúgy fáj?
Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.
A következő hetekben minden vasárnap ebéd feszültséggel telt. Anna próbált közeledni Dórihoz: apró ajándékokat hozott, segített a mosogatásban, néha még régi történeteket is felhozott az iskolából – mintha ezzel akarná jóvátenni mindazt, amit elrontott.
Dóri azonban falat húzott maga köré. Bence egyre ingerültebb lett.
– Miért nem tudtok túllépni ezen? – fakadt ki egy este. – Anna tényleg megbánta! Nekem is jogom van boldognak lenni!
– És Dórinak? – kérdeztem vissza csendesen.
A család kettészakadt: anyám Annát védte („mindenki hibázik fiatalon”), Gergő viszont Dóri mellé állt („aki egyszer bántott, újra fog”). Én középen őrlődtem: két gyerekem között, két világ között.
Egyik este Anna felhívott.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte félénken.
Találkoztunk egy kávézóban. Anna sírva fakadt.
– Tudom, hogy sosem fogtok igazán megbocsátani… De szeretném megpróbálni jóvátenni. Segíthetek valahogy Dórinak? Vagy legalább beszélhetnék vele?
Hazamentem, és leültem Dórival beszélgetni.
– Anna szeretne veled beszélni…
Dóri sokáig hallgatott.
– Talán… egyszer majd képes leszek rá – mondta végül.
Azóta eltelt fél év. A családi ebédek már nem olyan feszültek, de a régi sebek lassan gyógyulnak csak. Anna és Dóri között még mindig van távolság – de már nem áthidalhatatlan.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlttal? Ti mit tennétek a helyemben?