Megvettem az álomházunkat, de a feleségem titokban kulcsot adott a szüleinek – most minden nap félek hazamenni

– Már megint itt vannak? – kérdeztem magamtól, miközben a kulcs csikordulását hallottam a zárban. A nappaliban ültem, próbáltam egy hosszú nap után pihenni, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és anyósom harsány hangja töltötte be a lakást.

– Szia, drágám! Hoztam egy kis levest, nehogy éhen haljatok – kiáltotta, mintha még mindig Eszter gyerekszobájába lépne be, nem pedig a mi közös otthonunkba.

Eszter rám nézett, és láttam rajta a feszültséget. Tudta, hogy nem örülök ennek. De nem szólt semmit. Csak lesütötte a szemét, és elvette az ételt.

Az egész ott kezdődött, amikor végre megvettük azt a kis házat Zuglóban. Évekig spóroltam rá, túlóráztam, hétvégéken is dolgoztam. Eszter is hozzátett, de én voltam az, aki minden forintot félretett, hogy egyszer saját otthonunk lehessen. Amikor átvettük a kulcsokat, azt hittem, most már tényleg mi irányítjuk az életünket.

De néhány héttel később valami furcsa történt. Egyik délután korábban értem haza a munkából. Az előszobában idegen cipők sorakoztak. Beléptem a konyhába, ahol anyósom Eszterrel együtt főzött, apósom pedig már a garázsban matatott.

– Hogy jutottatok be? – kérdeztem döbbenten.

Eszter zavartan elmosolyodott. – Anya mondta, hogy jó lenne, ha lenne náluk is kulcs, ha történik valami…

– És ezt mikor beszéltük meg? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy forr bennem a düh.

– Ne haragudj, Zoli – mondta Eszter –, csak biztonság kedvéért…

Nem szóltam többet aznap este. De belül valami eltört bennem. Az otthonom többé nem volt az én váram.

A következő hetekben egyre gyakrabban fordult elő, hogy váratlanul betoppantak. Volt, hogy vasárnap reggel még pizsamában voltunk Eszterrel, amikor anyósom már kávét főzött a konyhában. Máskor az udvaron találtam apóst, aki épp a sövényt nyírta – persze anélkül, hogy megkérdezte volna.

Próbáltam beszélni Eszterrel.

– Értsd meg – mondtam neki egy este –, ez a mi otthonunk! Nem akarom minden nap azt érezni, hogy bármikor bejöhetnek.

– Ők csak segíteni akarnak – válaszolta halkan. – Nekem fontosak…

– És én? Nekem nem fontos az, hogy legyen egy hely, ahol tényleg otthon érezhetem magam?

Eszter sírni kezdett. – Nem akarok választani köztetek…

A konfliktus egyre mélyült. A szülei mindenbe beleszóltak: hogyan rendezzük be a nappalit, milyen színt fessünk a hálóba, sőt még abba is beleszóltak, mikor vállaljunk gyereket.

Egyik este már nem bírtam tovább. Amikor újra váratlanul betoppantak, félrehívtam anyósomat.

– Erzsi néni – mondtam remegő hangon –, kérem, ne jöjjenek be csak úgy. Ez most már az én otthonom is.

Rám nézett sértetten. – Mi csak segíteni akarunk! Ha nem lennénk itt, Eszter biztosan elveszne…

– Eszter felnőtt nő. És én vagyok a férje.

Aznap este Eszter nem szólt hozzám. Napokig kerültük egymást. A házban feszültség vibrált minden sarokban.

A barátaim azt mondták: álljak ki magamért. De hogyan tehetném ezt úgy, hogy közben ne veszítsem el Esztert? Hiszen szeretem őt… de már nem tudom elviselni ezt az állandó jelenlétet.

Egy este leültem Eszter mellé.

– Választanod kell – mondtam halkan. – Vagy mi ketten építjük fel az életünket… vagy mindig mások mondják meg, hogyan éljünk.

Sírt. Én is sírtam. De végül visszaadta a kulcsokat a szüleinek.

A béke azonban törékeny maradt. A szülei megsértődtek, hónapokig nem beszéltek velünk. Eszter magába zárkózott. Éreztem: valamit örökre elvesztettünk.

Most itt ülök a nappaliban. Csend van. Nincs több váratlan látogatás… de néha hiányzik az élet zaja. Vajon jól döntöttem? Lehet-e boldog egy házasság úgy, ha közben valaki mindig választás elé állítja az embert?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt család és magánélet között Magyarországon?”