„Nem vagyok a cseléded!” – Hogyan veszítettem el önmagam húsz év házasságban, és hogyan találtam vissza

„Te, Zsuzsa, mondd már meg, mit csináltál ma egész nap azon kívül, hogy itthon ültél?” – csattant fel Tamás hangja, miközben a kabátját a kanapéra hajította. Az ablakon túl szürke eső verte az ablakpárkányt, a konyhában főtt a vacsora, a gyerekek veszekedtek a szobában. A szívem összeszorult. Húsz éve vagyunk házasok, és még mindig úgy beszél velem, mintha csak egy alkalmazott lennék.

Nem válaszoltam. Csak álltam ott, kezemben a fakanállal, és néztem, ahogy Tamás leül a tévé elé, mintha minden rendben lenne. A gyomromban görcs volt. Aznap is elmentem a piacra, elintéztem a postát, segítettem a lányunknak, Dórinak a matekházival, és még a mosógépet is megszereltem. De ez senkit sem érdekelt.

Aztán hirtelen kiabálás hallatszott a gyerekszobából. „Anya! Bence megint elvette a füzetemet!” – kiabált Dóri. „Bence, add vissza!” – szóltam rá fáradtan. Tamás csak feljebb vette a tévét.

Aznap este, amikor mindenki lefeküdt, leültem a fürdőszobában a hideg csempére. Néztem magam a tükörben. Ki ez az asszony? A hajam őszül, a szemem alatt karikák. Mikor nevettem utoljára? Mikor voltam utoljára boldog? Csak adok és adok, de már nem tudom, ki vagyok.

Másnap reggel Tamás sietve indult munkába. „Ne felejtsd el befizetni a számlákat!” – szólt vissza az ajtóból. „És jó lenne végre rendet rakni a garázsban is.” Egy pillanatra megálltam. „Tamás, szerinted én csak erre vagyok jó?” – kérdeztem halkan. Meglepődött arccal nézett rám. „Mire gondolsz? Te vagy itthon.”

Aznap egész nap ez járt a fejemben: „Te vagy itthon.” Mintha ez mindent megmagyarázna. Mintha az én életem nem számítana.

Este felhívtam anyámat. „Anya, te hogy bírtad ezt apával?” – kérdeztem sírva. Anyám hangja fáradt volt: „Kislányom, mi így nőttünk fel. De te már más vagy. Ne hagyd magad.”

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra: mi lenne, ha egyszerűen elmennék? Ha csak magamért élnék? De aztán megláttam Dórit és Bencét aludni, és összeszorult a szívem.

Egy este Dóri odajött hozzám: „Anya, miért vagy mindig szomorú?” Megöleltem őt. „Csak fáradt vagyok.” De tudtam, hogy hazudok neki.

Egyik nap találkoztam Rékával, a régi barátnőmmel egy kávézóban. Réka mindig is karrierista volt, most is elegáns kosztümben ült le mellém. „Zsuzsa, mi van veled? Eltűntél teljesen.” Elmeséltem neki mindent: Tamást, a gyerekeket, az ürességet. Réka csak nézett rám: „Miért hagyod ezt? Te is számítasz.”

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Rájöttem: tényleg számítok? Vagy már csak egy árnyék vagyok?

Aznap este Tamás későn jött haza. „Hol voltál ilyen sokáig?” – kérdeztem tőle. „Dolgoztam” – felelte kurtán. „És te? Megcsináltad végre azt a garázst?” Valami eltört bennem.

„Nem vagyok a cseléded!” – kiabáltam rá először húsz év alatt. Tamás döbbenten nézett rám. „Mi ütött beléd?”

„Elegem van abból, hogy mindent természetesnek veszel! Hogy soha nem kérdezed meg, hogy vagyok! Hogy csak akkor veszel észre, ha valami nincs kész!”

A gyerekek ijedten néztek be az ajtón. Tamás csak állt ott némán.

Aznap éjjel nem aludtam. Reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni a Margitszigetre. A Duna partján ülve néztem az áramló vizet. Először éreztem szabadságot húsz év után.

Pár napig anyámnál laktam. Tamás hívogatott, de nem vettem fel. Dóri írt egy üzenetet: „Anya, hiányzol.” Visszaírtam: „Nekem is hiányzol.”

Anyám csendben főzte nekem a levest. „Tudod, Zsuzsa,” mondta egyszer halkan, „néha el kell engedni azt, ami bánt.”

Végül hazamentem – de már másként. Leültem Tamással beszélgetni. „Vagy változtatunk ezen az egészen együtt… vagy vége.” Tamás először tiltakozott, aztán sírva fakadt: „Nem vettem észre… Sajnálom.”

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdtem dolgozni egy könyvtárban részmunkaidőben. Hetente egyszer elmentem Rékával moziba vagy kávézni. A gyerekek is látták rajtam: anya újra él.

Most már tudom: nem vagyok senki szolgája. És ha újra elveszíteném magam? Már tudom az utat vissza.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet önmagunkat háttérbe szorítani mások kedvéért?