„Miért pazarolod az idődet virágokra?” – Egy magyar lány harca az álmaiért egy szigorú családban

– Miért pazarolod az idődet virágokra? – csattant fel anyám, miközben a gumicsizmáját lerúgta a verandán. – Mindet kihúztam. Zöldséget kéne ültetned, nem ezt a marhaságot.

A szívem összeszorult, ahogy végignéztem a kertemen. A színes ágyások helyén most csak felkavart föld és letaposott szirmok hevertek. A hónapokig gondosan nevelgetett tulipánjaim, a nagymamámtól kapott orgona, mind eltűntek. Csak egyetlen, félig letört nárcisz maradt a sarokban – mintha ő is sírna velem együtt.

– Anya, miért csináltad ezt? – kérdeztem remegő hangon.

– Mert nincs értelme! – vágta rá. – A virág nem hoz kenyeret az asztalra. Ha már ennyi időd van, inkább segíthetnél a krumplival vagy a paradicsommal. Az legalább hasznos.

Gyerekkorom óta minden tavasszal ugyanaz a harc: én virágokat ültetnék, ő meg csak a haszonnövényeket látja értékesnek. Emlékszem, amikor még kicsi voltam, a nagymamám kertjében órákig bámultam a pipacsokat és a százszorszépeket. Ő mindig azt mondta: „Virág nélkül nincs lélek a kertben.” Anyám viszont sosem értette ezt.

A családunkban mindenki keményen dolgozik. Apám buszsofőr volt, most már nyugdíjas, de még mindig hajnalban kel, hogy elmenjen a piacra segíteni. Anyám varrónőként dolgozik otthon, és minden fillért beoszt. A bátyám, Gábor már rég elköltözött Budapestre, ő is mindig azt mondta: „Ági, ne álmodozz annyit! Az élet nem mese.”

De nekem a virágok jelentették az egyetlen menedéket. Amikor kicsúfoltak az iskolában, mert nem volt menő ruhám vagy okostelefonom, mindig a kertbe menekültem. Ott legalább csend volt és béke.

Most viszont minden odalett. Anyám dühösen csapta be maga mögött az ajtót, én pedig csak álltam a földkupacok között. A kezem remegett, ahogy felemeltem egy letépett ibolyát.

Aznap este vacsoránál csend volt. Apám csak bólintott felém, anyám pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A tányéromon ott gőzölgött a paprikás krumpli, de egy falat sem ment le a torkomon.

– Ági, ne duzzogj már – szólt rám anyám. – Majd jövőre ültethetsz valami hasznosat.

– Nekem ezek voltak fontosak – suttogtam.

– Az élet nem arról szól, hogy mi tetszik nekünk – mondta halkan apám. – Néha azt kell csinálni, ami szükséges.

Éjszaka sokáig forgolódtam. A holdfényben láttam az ablakból a kertet – most már csak egy üres földdarab volt. Eszembe jutottak nagymamám szavai: „Aki virágot ültet, reményt ültet.” Vajon tényleg csak én érzem így?

Másnap reggel korán keltem. Anyám már a konyhában főzte a kávét.

– Hova mész ilyen korán? – kérdezte gyanakodva.

– Sétálni – feleltem röviden.

A közeli erdőszélre mentem. Ott még nőtt néhány vadvirág: harangvirágok, boglárkák. Letérdeltem melléjük és halkan sírtam. Úgy éreztem, mintha ezek az apró virágok is velem együtt szenvednének.

Aztán eszembe jutott valami: mi lenne, ha titokban újraültetném őket? Ha nem adom fel? Hazamentem és összeszedtem néhány magot, amit még tavaly gyűjtöttem össze. Este, amikor mindenki aludt, kimentem a kertbe és elástam őket a földbe.

Hetekig titokban gondoztam őket. Minden reggel korábban keltem, hogy meglocsoljam a kis ágyást. Anyám semmit sem vett észre – vagy csak nem szólt róla.

Egy nap azonban lebuktam. Épp locsoltam a frissen kibújt szarkalábakat, amikor anyám kilépett az ajtón.

– Még mindig nem adtad fel? – kérdezte fáradtan.

– Nem tudom feladni – feleltem halkan. – Ezek nekem fontosak.

Anyám sóhajtott és leült mellém a lépcsőre.

– Tudod, Ági… amikor fiatal voltam, én is szerettem volna festeni. De apád szerint az csak időpocsékolás volt. Aztán jöttél te és Gábor… és minden más lett.

Először hallottam tőle ilyet. Hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Talán igazad van – mondta végül halkan. – Talán kell egy kis szépség is az életben.

Aznap este először éreztem úgy, hogy talán mégis lehet helye az álmaimnak ebben a családban.

Most itt ülök a kertemben, körülöttem újra virágba borult minden. Anyám néha még mindig morog, de már nem húzza ki őket. Néha még meg is áll mellettem egy-egy pillanatra.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan adják fel az álmaikat csak azért, mert mások szerint „haszontalan”? Ti mit tennétek a helyemben?