„Nem vagy már miniszterelnök, apa!” – Egy család, egy ország, egy titulus harca

– Apa, kérlek, ne mondd már meg, hogyan szeleteljem a kenyeret! – csattantam fel, miközben a vasárnapi ebédhez készülődtünk. Anyám szeme villant, öcsém, Gergő pedig a telefonját nyomkodta, de láttam rajta, hogy minden szavamra figyel. Apám, Szilárd, az ország egykori miniszterelnöke, csak hátradőlt a széken, és úgy nézett rám, mintha még mindig a Parlamentben ülne.

– Réka, a kenyérszeletelésnek is van rendje – mondta szárazon. – Egy család asztalánál is kell a fegyelem.

A levegő megfagyott. Anyám gyorsan témát váltott: – Ki kér még levest?

De én nem hagytam annyiban. – Apa, már nem vagy miniszterelnök. Nem kell mindenben parancsolgatni. Nem vagyunk már a kampányban sem.

Apám arca megkeményedett. – A tisztelet nem kampánykérdés. És amíg ebben a házban élsz, elvárom.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: apám nem tudja elengedni a hatalmat. Még most sem, hogy már két éve lemondott. Azóta is mindenki „Miniszterelnök úrnak” szólítja a faluban. A postás, a hentes, még az óvónő is, amikor az unokákat viszi sétálni. És ő élvezi. Sőt, követeli.

Gyerekkoromban büszke voltam rá. Amikor a tévében láttam, ahogy beszédet mond a Kossuth téren, vagy amikor a családi nyaralásokat is megszakította egy-egy válságtanácskozás miatt. De most… Most csak azt érzem, hogy sosem nőhetek fel mellette.

A barátaim szerint szerencsés vagyok. „Réka, te mindent megkapsz! Hatalom, pénz, kapcsolatok!” – mondják. De ők nem látják azt az árat, amit ezért fizetünk. Hogy apám sosem volt igazán velünk. Hogy anyám csendben sírta végig az éjszakákat, amikor apámot újra támadták az újságokban. Hogy Gergő már tizenhat évesen iszik, mert úgy érzi, sosem lesz elég jó.

A legrosszabb mégis az volt, amikor apám lemondott. Azt hittem, végre visszakapjuk őt. Hogy újra család leszünk. De nem így lett. Apám csak testben jött haza – lélekben ott maradt a hatalom csúcsán.

Egyik este hallottam, ahogy telefonál:

– Igen, Laci, persze… Tudom, hogy már nem vagyok hivatalban, de azért csak szóljanak nekem előbb! Mégiscsak én vagyok a Miniszterelnök úr…

Azt hittem, rosszul hallok. Odamentem hozzá:

– Apa, miért ragaszkodsz ehhez? Miért nem tudod elengedni?

Rám nézett – először láttam benne bizonytalanságot.

– Réka… Ha elveszítem ezt a címet… ki vagyok én akkor?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és először sajnáltam őt igazán.

Azóta próbálom megérteni őt. Próbálom elfogadni, hogy számára ez nem csak egy titulus volt – hanem az identitása. De közben haragszom is rá. Mert miközben ő a múltjába kapaszkodik, mi itt ragadtunk vele együtt.

A faluban is megosztja az embereket. Vannak, akik szerint joggal jár neki az örökös tisztelet – „Hiszen ő tette rendbe az országot!” –, mások meg azt mondják: „Ideje lenne már normális emberként élni.”

Anyám néha próbál közvetíteni:

– Szilárdnak nehéz elengedni azt az életet. De nekünk is jogunk van boldognak lenni.

Gergő viszont egyre dühösebb:

– Engem sosem fog érdekelni a politika! Inkább elmegyek külföldre mosogatni!

És én? Én csak szeretnék egyszer úgy hazajönni ebbe a házba, hogy ne kelljen attól tartanom: ma is csak egy alattvaló leszek az apám szemében.

Tegnap este újra összevesztünk.

– Réka! Ha így beszélsz velem, ne csodálkozz, ha nem kapsz támogatást!
– Nem kell támogatás! Csak egy apa kellene…

Csend lett. Azt hiszem, akkor értette meg először igazán.

Most itt ülök a szobámban és azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha normális életünk? Vagy örökre rabjai maradunk egy névnek és egy címnek?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaki egyszerre jó vezető és jó apa? És mikor jön el az idő, hogy végre elengedjük a múltat?