A nemkívánatos vendég az asztalnál – Egy családi vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Miért kellett őt is meghívnod? – kérdeztem halkan, miközben a villámok fénye megvilágította a konyha ablakát. Gábor, a bátyám, csak vállat vont, mintha nem értené, miért feszülök ennyire. De én pontosan tudtam, miért: Tamás, az ő régi barátja, akivel évekkel ezelőtt mindent elrontottunk egymás között, most ott állt az előszobában, vizes kabátban, mintha semmi sem történt volna.

Az egész napom rosszul indult. Az irodában a főnököm, Katalin rám szólt, hogy már megint késésben vagyok a jelentéssel. A villamoson egy idős néni rám borította a szatyrát, és még bocsánatot sem kért. Mire hazaértem, csak egy forró zuhanyra és csendre vágytam. Ehelyett Gábor hívott: „Gyere át vacsorára! Anyu is itt lesz, és főztem neked rakott krumplit.” Nem tudtam nemet mondani.

A lakásukban meleg fények égtek, az asztalon friss kenyér, házi savanyúság és a rakott krumpli illata keveredett. Anyu már ott ült, és épp Gábor kislányának, Zsófinak magyarázta, hogyan kell helyesen vágni a kenyeret. Minden olyan békésnek tűnt – egészen addig, amíg Tamás be nem lépett.

– Szia, Anna! – köszönt rám túl vidáman. A hangjában ott bujkált valami bocsánatkérés-féle, de én csak biccentettem.

Gábor rögtön próbálta oldani a feszültséget:
– Tamás véletlenül futott össze velem a boltban. Gondoltam, csatlakozhatna hozzánk.

Anyu zavartan nézett rám, de nem szólt semmit. Zsófi csak annyit kérdezett:
– Ő is kap rakott krumplit?

A vacsora alatt minden falat nehezen csúszott le a torkomon. Tamás próbált beszélgetni velem: kérdezte, hogy megy a munka, hogy érzem magam mostanában. De minden szava mögött ott éreztem azt a régi estét, amikor elárult engem – amikor Gábor oldalára állt egy veszekedésben, és én úgy éreztem, elvesztettem mindkettőjüket.

– Anna, tudom, hogy haragszol rám – mondta végül Tamás halkan, miközben Gábor épp Zsófit segítette a fürdőszobába.

– Nem haragszom – hazudtam. De persze haragudtam. Nem is rá igazán, hanem magamra, amiért nem tudtam elengedni a múltat.

Anyu ekkor megszólalt:
– Lányom, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk.

De mit tudhat ő arról, milyen érzés az, amikor két legfontosabb ember egyszerre fordul el tőled? Amikor úgy érzed, nincs helyed a saját családodban?

A vacsora után Gábor félrehívott:
– Anna, kérlek… Próbálj meg beszélni vele. Évek óta bánja már.

– És te? Te bánod? – kérdeztem vissza.

Gábor csak lehajtotta a fejét.

Tamás később az erkélyen várt rám. Az eső csendesen kopogott a korláton.
– Sajnálom – mondta újra. – Tudom, hogy elrontottam mindent. De Gábor a testvérem volt…

– És én? – szaladt ki belőlem. – Én nem voltam senki?

Tamás szeme megtelt könnyel. – Te voltál az egyetlen igaz barátom. És pont ezért fájt annyira…

Sokáig álltunk ott némán. Aztán valami megtört bennem. Nem tudtam megbocsátani – de már nem akartam tovább haragudni sem.

Hazafelé menet az eső elállt. A villamos ablakából néztem a várost: házak ablakaiban fények gyúltak, családok ültek asztalhoz. Vajon hányan ülnek most úgy együtt, hogy közben régi sebek sajognak bennük?

Otthon leültem az ágy szélére és csak ezt kérdeztem magamtól: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik egyszer összetörték bennünk a bizalmat? Vagy örökre ott marad egy repedés minden családi asztalon?