„Anyám segítene nekünk a lakásvásárlásban, de a férjem inkább az apjának adná a pénzt” – Lehet választani család és család között?

– Nem lehet, hogy ezt most megtegyük, Zsófi! – kiáltotta Gábor, miközben az asztalra csapta a kulcsait. A kisfiunk, Marci, ijedten nézett fel a rajzfüzete mögül. – Az apámnak most van szüksége ránk, nem később!

A szívem hevesen vert. Anyám tegnap este hívott fel, hogy végre összegyűjtött annyit, hogy segíteni tudjon nekünk a lakásvásárlásban. Évek óta albérletben élünk Zuglóban, minden hónapban attól rettegve, hogy a tulaj egyszer csak felmondja a szerződést. Amikor anyu azt mondta: „Zsófikám, itt az idő, hogy saját otthonotok legyen”, úgy éreztem, mintha egy hatalmas súly gördült volna le a vállamról.

De Gábor arca elkomorult, amikor elmondtam neki. – Az apámnak most diagnosztizálták a rákot – mondta halkan. – Az orvosok szerint csak akkor van esélye, ha magánklinikára megy. Ez rengeteg pénzbe kerül.

– De Gábor, mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten. – Marci már iskolába megy jövőre, és még mindig nincs saját otthonunk. Anyu egész életében ezért dolgozott! Nem lehet, hogy mindenről lemondjunk…

– Az apám az egyetlen családom – vágott közbe Gábor. – Nem hagyhatom cserben.

Napokig nem beszéltünk erről. A feszültség tapintható volt köztünk. Marci is érezte: esténként hozzám bújt, és azt suttogta: „Anya, miért vagy szomorú?”

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit, észrevette rajtam a változást.

– Mi történt veled? – kérdezte egy kávészünetben.

– Döntést kell hoznom… de mindkét út fájdalmas – sóhajtottam.

Judit csak bólintott. – Nálunk is volt ilyen. Amikor anyám beteg lett, a férjem azt akarta, hogy inkább a gyerekeink jövőjére költsük a pénzt. Végül mindketten veszítettünk valamit.

Este Gábor csendben ült le mellém a kanapéra.

– Zsófi… tudom, mennyire vágysz egy saját otthonra. De ha most nem segítünk apámnak, lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem…

– És ha most nem veszünk lakást, lehet, hogy soha nem lesz saját otthonunk! – tört ki belőlem.

Anyám másnap átjött. Megsimogatta az arcomat.

– Kislányom, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Ha úgy döntötök, hogy most másnak kell a pénz… elfogadom. De tudnod kell: ezt nektek szántam.

Gábor apja közben egyre rosszabbul lett. Az orvosok sürgették a kezelést. Gábor minden este telefonált hozzá, és utána órákig bámulta némán a falat.

Egyik este Marci odajött hozzánk.

– Anya, apa… mikor lesz saját szobám?

Gábor rám nézett. A szemében könnyek csillogtak.

– Zsófi… talán el kell engednünk ezt az álmot egy időre.

– És ha soha nem jön vissza ez a lehetőség? – kérdeztem halkan.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor halk szuszogását. Vajon önző vagyok? Vagy csak szeretném végre biztonságban tudni a családomat?

Reggel eldöntöttem: beszélek anyuval és Gáborral is egyszerre.

– Nem akarok választani köztetek – mondtam remegő hangon. – De valamit muszáj lépnünk. Mi lenne, ha feleznénk a pénzt? Egy részét apukád kezelésére fordítjuk, a másik részét félretesszük lakásra. Tudom, így egyik cél sem teljesül teljesen… de legalább mindkettőért tettünk valamit.

Gábor sokáig hallgatott.

– Nem tudom… talán ez lenne a legigazságosabb – mondta végül.

Anyu is bólintott.

– A legfontosabb, hogy együtt maradjatok – mondta halkan.

Így döntöttünk. Nem volt tökéletes megoldás: Gábor apja megkapta az első kezeléseket, de továbbra is aggódunk érte. Mi pedig továbbra is albérletben élünk, de legalább van egy kis megtakarításunk.

Néha mégis elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán választani család és család között? Ti mit tennétek a helyemben?