„A férjem titokban a volt felesége autóhitelét törlesztette – és én csak most jöttem rá”

– Gábor, hol van a prémiumod? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapulton doboltam az ujjaimmal. A férjem csak a cipőjét bámulta, mintha a padlón keresné a választ.

– Nem kaptam most, mondtam már – felelte feszülten, de a hangjában ott vibrált valami, amitől összeszorult a gyomrom.

Hazugság. Azonnal éreztem. Tizenhárom éve vagyunk házasok, ismerem minden rezdülését. Aznap este mégis úgy feküdtem le mellé, mintha egy idegennel osztanám meg az ágyamat.

Másnap reggel, amikor Gábor elment dolgozni, valami furcsa kényszert éreztem. Meg kellett néznem a bankszámlakivonatokat. Soha nem tettem ilyet korábban – mindig bíztam benne. De most valami nem hagyott nyugodni.

Aztán megláttam: minden hónapban ugyanaz az összeg ment el egy bizonyos „Kovács Erika” nevű számlára. Erika… Gábor volt felesége. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem értettem semmit.

Délután, amikor hazaért, már nem bírtam tovább:

– Miért utalsz pénzt Erikának? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.

– Ez… ez nem úgy van, ahogy gondolod – kezdte dadogva. – Csak segítek neki… Tudod, hogy mennyire nehéz helyzetben van.

– És nekünk nem nehéz? – csattantam fel. – Nekünk nincs két gyerekünk? Nekünk nem kellene félretenni a jövőnkre?

Gábor leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette.

– Erika bajba került. Elvitte az autót hitelre, amikor még együtt voltunk. A válás után is az ő nevén maradt, de én vállaltam a törlesztést. Ha most nem fizetek, elviszik az autót, és ő teljesen tönkremegy. Nem akartam, hogy megtudd… Nem akartam újabb veszekedést.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hónapok óta hazudott nekem. Minden hónapban elvett tőlünk pénzt, hogy a volt feleségét mentse meg – engem pedig teljesen kizárt ebből.

Aznap este nem szóltam hozzá többet. Csak ültem a gyerekszobában, néztem, ahogy Dóri és Marci játszanak a legóval, és azon gondolkodtam: vajon én vagyok túl önző? Vagy Gábor túl naiv?

A következő napokban egyre csak nőtt bennem a düh és a csalódottság. Anyámnak sem mertem elmondani – tudtam, mit mondana: „Látod, kislányom? Mindig is túl jó szíved volt.”

A munkahelyemen is szétszórt voltam. A kolléganőm, Judit észrevette:

– Valami baj van otthon? – kérdezte óvatosan.

– Csak… csalódtam valakiben – suttogtam.

Judit bólintott. – Néha azok bántanak legjobban, akiktől sosem várnánk.

Este Gábor próbált közeledni hozzám:

– Sajnálom, Zsuzsa. Nem akartalak megbántani. Csak… Erika tényleg egyedül van. Nincs senkije rajtam kívül.

– És mi? Mi vagyunk neked valakik? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Ti vagytok a mindenem! Csak… nem tudtam nemet mondani neki.

Ekkor értettem meg igazán: Gábor sosem zárta le igazán azt a kapcsolatot. Mindig is felelősnek érezte magát Erika sorsáért – még akkor is, ha ezzel minket sodort veszélybe.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes lélegzetét, és azon gondolkodtam: vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol ekkora törés keletkezett?

A következő hétvégén leültünk beszélgetni. Hosszú órákig vitatkoztunk: mi fontosabb – a múlt vagy a jelen? Meddig tart a felelősség egy volt házastárs iránt? Hol húzódik a határ önzetlenség és naivitás között?

Végül abban maradtunk: Gábor beszél Erikával, hogy más megoldást találjanak. Én pedig próbálok megbocsátani neki – de tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.

Most itt ülök a nappaliban, nézem Gábort és a gyerekeket, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már elárult? Vagy ez csak illúzió?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy ez már túl sok?