Amikor egy anyámasszony katonájához mentem feleségül: Az igazság a gyermektelenségünk mögött – Az én történetem, tele fájdalommal és bátorsággal

– Miért nem lehet nekem is egy normális anyósom? – szorítottam ökölbe a kezem, miközben Gábor már megint a telefonján pötyögött, valószínűleg az anyjának írva. A konyhában álltam, a vasárnapi húsleves illata keveredett a feszültséggel. – Gábor, kérlek, legalább most ne vele foglalkozz! – szóltam rá, de csak egy fáradt sóhajt kaptam válaszul.

A nevem Eszter. Harmincnégy éves vagyok, és három éve vagyok házas Gáborral. Amikor megismertem, azt hittem, végre megtaláltam azt a férfit, akire mindig is vágytam: kedves volt, figyelmes, és úgy tűnt, mindent megtenne értem. De hamar rá kellett jönnöm, hogy van valaki, aki mindig is fontosabb lesz nála, mint én: az anyja, Ilona.

Az első karácsonyunkat már nála töltöttük. Ilona mindent kézben tartott: ő döntötte el, mikor bontjuk az ajándékokat, mit eszünk, sőt még azt is, hogy Gábor melyik pohárból igyon. Én csak egy vendég voltam a saját férjem családjában. Amikor szóvá tettem Gábornak, csak annyit mondott: – Anyám már csak ilyen. Fogadd el, kérlek.

Aztán jöttek a hétköznapok. Ilona minden nap hívta Gábort – reggelente, munka után, vacsora közben. Ha nem vette fel, addig csörgött, amíg végül fel nem kapta a telefont. Egy idő után már nem is próbáltam versenyezni vele. Inkább magamba zárkóztam.

A legnagyobb fájdalmam azonban nem ez volt. Hanem az, hogy három év házasság után sem lett gyermekünk. Eleinte mindenki csak viccelődött: – Na és mikor jön a baba? – kérdezte Ilona minden vasárnap. Egy idő után már nem is válaszoltam.

Aztán egy este Gábor hazajött, és furcsán viselkedett. – Eszter, beszélnünk kell – mondta halkan. Leült mellém a kanapéra. – Anyám szerint… talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy orvoshoz menjünk.

– Már voltunk! – csattantam fel. – Tudod jól, hogy minden rendben van velem. A te eredményeidet viszont még mindig nem láttuk.

Gábor lesütötte a szemét. – Majd… majd elmegyek.

De sosem ment el. Ehelyett Ilonának azt mondta: „Eszter nem akar gyereket.” Ezt csak később tudtam meg, amikor egy családi ebédnél Ilona nekem esett:

– Hogy lehetsz ilyen önző? Miért tagadod meg tőlünk az unokát?

Ott ültem a húsleves fölött, remegő kézzel. – Nem én vagyok az oka! – kiáltottam könnyek között.

Gábor csak hallgatott. Nem állt ki mellettem.

Aznap este összepakoltam egy táskát és elmentem a nővéremhez. Zsuzsa mindig is tudta, hogy valami nincs rendben nálunk.

– Eszter, meddig bírod még ezt? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – De azt tudom, hogy nem akarok többé hazugságban élni.

A következő hetekben Gábor próbált visszahódítani. Virágokat hozott, üzeneteket írt. De minden alkalommal ott volt mögötte Ilona árnyéka. Egyik este felhívott:

– Anyám szeretne beszélni veled.

– Nem akarok vele beszélni! – vágtam rá dühösen.

– De muszáj lenne… – könyörgött.

Végül beleegyeztem. Leültünk hárman Ilona nappalijában. Ő rögtön támadásba lendült:

– Eszter, ha igazán szeretnéd Gábort, mindent megtennél érte! Egy nő dolga az, hogy családot adjon a férfinak!

– És egy férfi dolga mi? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Hogy kiálljon a felesége mellett?

Gábor csak némán ült.

Akkor döntöttem el: vége. Nem maradhatok egy olyan kapcsolatban, ahol mindig mások véleménye számít többet az enyémnél.

A válás nehéz volt és fájdalmas. Az emberek suttogtak mögöttem: „Biztos Eszter hibája volt.” De én tudtam az igazat.

Most új életet kezdtem. Egyedül vagyok ugyan, de szabad vagyok. Már nem kell megfelelnem senkinek – csak magamnak.

Néha mégis elgondolkodom: vajon hány nő él ma Magyarországon hasonló helyzetben? Hányan választják inkább a csendet a boldogság helyett?

Ti mit tennétek a helyemben? Kiálltatok volna magatokért vagy inkább maradtatok volna a család kedvéért?