„Anyám, nem tudok unokát adni” – Egy meddőség árnyékában élő házasság története

– Mikor lesz már unokám? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest merte a tányéromba. A kanalam megállt a levegőben, Gábor pedig lesütötte a szemét. A nappali sarkában a régi falióra ketyegése hirtelen hangosabbnak tűnt, mint valaha. Mindenki rám nézett, mintha csak én tudnám megoldani ezt a lehetetlen helyzetet.

Azt hittem, Gábor végre megszólal. Hónapok óta beszélgettünk erről otthon, sírtunk, veszekedtünk, próbáltuk feldolgozni a meddőségünket. De most is csak némán bámulta a tányérját. Éreztem, ahogy a düh és a szégyen egyszerre fojtogat.

– Hát, Zsófi? – kérdezte Ilona néni újra, most már türelmetlenebbül. – Az ember lánya nem fiatalodik. Nem kéne már lépni?

A szívem hevesen vert. A családi ebéd mindig is stresszes volt számomra, de most mintha mindenki csak engem figyelt volna. Az asztalnál ott ült Gábor nővére, Eszter is, aki három gyerekkel büszkélkedhetett, és minden alkalommal elmesélte, milyen csodálatos anyának lenni.

– Anyu, ezt most hagyjuk – próbálta Gábor halkan, de Ilona néni csak legyintett.

– Nem értem, miért kell ezt titkolni! Mindenki erre vár! – mondta hangosan.

Ekkor éreztem, hogy nem bírom tovább. A könnyek már ott égtek a szememben, de nem akartam sírni előttük. Mégis, valahogy ki kellett mondanom az igazságot.

– Azért nincs gyerekünk, mert nem lehet – mondtam halkan, de határozottan. – Próbáltuk. Orvosoknál jártunk. De nem sikerül.

Csend lett. Olyan csend, amitől az embernek borsódzik a háta. Ilona néni arca először értetlen volt, aztán haragos.

– Ez butaság! Ma már mindent meg tudnak oldani! Csak akarni kell! – vágta rá.

Gábor ekkor végre felemelte a fejét.

– Anyu, elég! Zsófi mindent megtett. Én is. De vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni.

Ilona néni szeme könnybe lábadt.

– Akkor nekem sosem lesz unokám tőletek? – kérdezte megtörten.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam nem sírni. Eszter zavartan babrált a villájával, Gábor pedig megszorította a kezem az asztal alatt.

Az ebéd utáni kávé már néma csendben telt. Hazafelé Gábor sem szólt egy szót sem. Otthon aztán kitört belőlem minden.

– Miért nekem kellett kimondanom? Miért nem tudtad te elmondani az anyádnak? – fakadtam ki.

Gábor csak állt az előszobában, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin.

– Nem tudtam… Nem akartam megbántani… – motyogta.

– És engem? Engem nem bántasz meg ezzel? Hogy mindig nekem kell elvinni a balhét?

Sírva fakadtam. Gábor átölelt, de én ellöktem magamtól.

– Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok minden családi ebéden magyarázkodni! Nem akarom minden nap azt érezni, hogy kevés vagyok!

Gábor leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom… Tényleg sajnálom… Csak azt hittem, majd egyszer könnyebb lesz…

– Nem lesz könnyebb! – kiáltottam rá. – Ez sosem lesz könnyebb!

Napokig alig beszéltünk egymással. Mindketten magunkba zárkóztunk. Éjszakánként csak forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes légzését, és azon gondolkodtam: vajon tényleg együtt akarom-e leélni az életemet valakivel, aki nem tud kiállni mellettem?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőim folyton a gyerekeikről beszéltek; egyikük épp babát várt, és minden nap lelkesen mesélt az ultrahangról. Ilyenkor legszívesebben kiszaladtam volna az irodából.

Egyik este anyukám hívott fel.

– Kislányom, mi van veletek? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…

Nem bírtam tovább tartani magam.

– Anya… nem lehet gyerekünk… – suttogtam bele a telefonba.

Anyukám sokáig hallgatott.

– Tudod mit? Akkor majd nekem te leszel mindig a kislányom. És ha úgy érzitek, örökbe is fogadhattok egy gyereket. Vagy élhettek kettesben is boldogan. Csak ne hagyd, hogy mások elvárásai tönkretegyenek!

A könnyeim potyogtak. Jólesett végre kimondani mindent valakinek, aki nem ítélkezett.

Pár héttel később Gáborral leültünk beszélgetni.

– Szeretlek – mondta halkan –, de félek attól, hogy egyszer majd megbánod ezt az egészet… Hogy miattam nincs gyereked…

– Nem miattad nincs – válaszoltam. – Miattunk nincs. De ha együtt vagyunk ebben, akkor talán túléljük valahogy.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha még mindig fáj hallani mások örömét vagy látni egy kisbabát az utcán. De már nem érzem magam annyira egyedül ebben az egészben.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak akkor vagyunk teljesek, ha van gyerekünk? Vagy lehet boldog életünk így is? Ti mit gondoltok erről?