„Azt hittem, barátok vagyunk…” – Egy váratlan találkozás a Sparban mindent megváltoztatott
– Te jó ég, te vagy az, Anna? – hallottam a hátam mögül, miközben a tejtermékes pult előtt válogattam. Megfordultam, és ott állt Réka, régi barátnőm, akivel valaha minden titkomat megosztottam. A szívem összeszorult, mert az elmúlt fél évben szinte teljesen eltűnt az életemből. Nem veszekedtünk, nem történt semmi konkrét – egyszerűen csak elmaradtak a közös kávézások, az üzenetek, a nevetések.
– Szia, Réka! – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy a hangom remeg. – Hogy vagy?
– Jaj, hát képzeld el! – kezdte rögtön, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára. – A gyerekek teljesen kikészítenek, a munkahelyemen is minden rám szakad, és most még az anyósom is nálunk lakik! Egyszerűen nem tudom, hogy bírom ki ezt az egészet…
Hallgattam őt, ahogy sorolta a gondjait: a férje túl sokat dolgozik, a főnöke igazságtalan vele, a lánya hisztis lett az iskolában. Egy pillanatra sem kérdezte meg, velem mi van. Ott álltam előtte, egy szatyor tejföllel és egy rakás kimondatlan érzéssel. Próbáltam közbeszúrni valamit:
– Nálunk is volt mostanában egy kis zűr…
De már folytatta is:
– És képzeld el, múlt héten majdnem kirúgtak! Ha nem vagyok résen, most munkanélküli lennék. De hát tudod, én mindig talpra állok…
Bólintottam. Réka mindig ilyen volt: erősnek mutatta magát, de közben mindent magába fojtott. Régen azt hittem, hogy ez összeköt minket – most viszont úgy éreztem magam mellette, mintha láthatatlan lennék.
A sorban mögöttünk egy idős néni türelmetlenül toporgott. Réka még mindig beszélt:
– És te? Hogy vagy? – kérdezte végül, de már láttam rajta: igazából nem vár választ.
– Hát… – kezdtem volna bele. Elmondtam volna neki, hogy anyukám kórházba került, hogy a párommal hónapok óta csak veszekedünk, hogy néha úgy érzem, mindenki elfordult tőlem. De Réka már a telefonját nyomkodta.
– Bocsi, ezt fel kell vennem! – mondta sietve. – Majd írj rám! Jó volt látni!
Ott maradtam a Spar közepén, a tejfölökkel és egy üres érzéssel. Vajon tényleg jó volt neki látni engem? Vagy csak megszokásból mondta? Mi történt velünk? Régen órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól – most meg csak hallgattam őt, mint egy statiszta a saját történetében.
Hazafelé menet végig ez járt a fejemben. Miért lettem én mellékszereplő valaki más életében? Lehet, hogy mindig is az voltam? Vagy csak most változott meg minden?
Este anyukám hívott fel.
– Na, mi újság kislányom?
– Semmi különös – válaszoltam halkan. – Ma találkoztam Rékával…
Anyu rögtön érezte a hangomban valamit.
– Összevesztetek?
– Nem… csak… mintha már nem is lenne rám kíváncsi. Csak beszélt magáról. Olyan furcsa volt.
Anyu sóhajtott.
– Tudod, néha az emberek annyira el vannak foglalva a saját bajaikkal, hogy észre sem veszik a másikat. Ez nem feltétlenül rólad szól.
De én nem tudtam elengedni ezt az érzést. Lefekvés előtt még sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor együtt nevettünk a Margitszigeten piknikezve; amikor sírva öleltük egymást egy-egy szakítás után; amikor azt hittük, semmi sem választhat el minket.
Most meg… csak egy gyors találkozás a Sparban. Egy monológ az ő életéről. És én? Hol vagyok ebben a történetben?
Másnap reggel üzenetet kaptam tőle: „Bocsi tegnapért! Nagyon siettem. Majd találkozunk!”
Nem válaszoltam rögtön. Elgondolkodtam: akarok-e még harcolni ezért a barátságért? Vagy ideje elengedni? Vajon tényleg minden kapcsolatnak örökké kell tartania?
A munkahelyemen is feszültebb voltam egész nap. A kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben.
– Minden rendben veled? Olyan csendes vagy ma.
– Csak gondolkodom… – mondtam neki. – Szerinted lehet újraépíteni egy régi barátságot?
Judit vállat vont.
– Néha igen. De néha jobb elengedni azt, ami már nem működik.
Hazafelé menet újra végiggondoltam mindent. Talán tényleg nem kell mindenáron ragaszkodni ahhoz, ami már nem ad örömet. Talán ideje új emberek felé nyitni – vagy legalábbis magamat előtérbe helyezni végre.
Este leültem az ablak elé egy bögre teával és figyeltem az utcai lámpák fényét.
Vajon hányan érezték már ezt rajtam kívül? Hányan lettek mellékszereplők valaki más történetében? És vajon mikor jövünk rá arra, hogy itt lenne az ideje saját magunk főszereplőjévé válni?