„Nem bírok már egyedül élni” – Anyám bejelentése mindent felforgatott az életemben

– Zsófi, most komolyan, nem gondolod, hogy túlzás? – kérdezte Gábor, miközben idegesen dobolt az ujjával a konyhaasztalon. A gyerekek már rég aludtak, de a nappaliból még hallatszott anyám tévéjének hangja.

Nem tudtam mit felelni. Egy hete lakik nálunk anyám, de úgy érzem, mintha hónapok óta tartana ez a feszültség. Minden nap újabb vita, újabb sértődés, újabb kompromisszum. És mindez egyetlen telefonhívással kezdődött.

Aznap este épp a vacsorát főztem, amikor csörgött a mobilom. Anyám volt az. Szinte hallottam a hangján, hogy valami nagy dolog készül:

– Zsófikám, eldöntöttem. Nem bírok már egyedül élni ebben a nagy házban. Eladtam. Jövő héten költözöm hozzátok.

Először azt hittem, csak viccel. Anyám mindig is szeretett drámázni, de most valahogy más volt a hangja. Mire feleszméltem, már sorolta is, hogy mennyi mindent elintézett: az ingatlanos, a vevő, a költöztetők – minden le volt zsírozva. Csak én maradtam ki a döntésből.

Gábor persze kiakadt. – Miért nem szólt előbb? – kérdezte újra és újra. – Ez nem csak rád tartozik! Ez a mi otthonunk is!

Próbáltam nyugtatni: – Csak átmenetileg lesz itt. Segít majd a gyerekekkel, nekünk is könnyebb lesz.

De már az első nap kiderült, hogy semmi sem lesz könnyebb. Anyám mindent másképp csinál. Reggelente ő kelti fel a gyerekeket – fél órával korábban, mint szoktam –, és kakaót főz nekik, pedig tudja, hogy Lili laktózérzékeny. Aztán egész nap kritizál: miért így teregetek, miért nem vasalom ki Gábor ingeit, miért engedem annyit tabletezni a gyerekeket.

Egy este Lili sírva jött ki a szobájából:
– Anya, nagyi azt mondta, hogy rossz kislány vagyok, mert nem ettem meg a spenótot.

Anyám persze sértődötten vonult vissza:
– Régen bezzeg nem volt ilyen válogatós egy gyerek sem! Ti mindent megettetek, amit eléd tettem!

Gábor egyre többször marad bent tovább dolgozni. Én meg próbálok lavírozni két tűz között: anyám elvárásai és a saját családom igényei között. Néha azon kapom magam, hogy már nem is az én életemet élem.

Egyik este leültem anyámmal beszélgetni.
– Anya, ez így nem mehet tovább. Nem dönthetsz mindenben helyettünk.
– Én csak segíteni akarok! – vágta rá azonnal. – Neked is könnyebb így!
– De nekem nem könnyebb! – tört ki belőlem. – Folyton úgy érzem, mintha vendég lennék a saját otthonomban.

Anyám szeme megtelt könnyel.
– Tudod te milyen egyedül lenni? Minden este csendben ülni egy üres lakásban? Azt hittem, örülsz majd nekem…

Megszorítottam a kezét.
– Örülök neked, anya. De muszáj megtalálnunk az egyensúlyt.

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. A gyerekek csendben készülődtek az iskolába. Anyám egész nap nem szólt hozzám.

Este Gábor leült mellém.
– Zsófi, szeretlek. De ezt így nem bírom sokáig. Vagy változik valami, vagy…
Nem fejezte be a mondatot.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg ennyire önző vagyok? Vagy anyám az? Hol van a határ segítés és beavatkozás között? Mi lesz velünk így?

Másnap reggel anyám váratlanul megszólalt:
– Beszéltem Marikával, van egy kis lakás kiadó a házukban. Talán jobb lenne, ha oda költöznék…

Megkönnyebbülést éreztem – és bűntudatot is egyszerre.

Most itt ülök a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó anya és jó lánya az embernek? Vagy mindig választani kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt segítés és önállóság között?