Senki sem hozta el az unokámat hétvégére – de egy váratlan látogatás mindent megváltoztatott: Egy apa fájdalmas vallomása a megbocsátásról és második esélyről

– Miért nem tudtok végre eljönni? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben az ablakon át néztem az üres udvart. A vonal másik végén csend volt, csak néha hallottam, ahogy a fiam, Gábor, idegesen felsóhajt. – Apa, tudod jól, hogy most nagyon nehéz minden. Zsuzsi dolgozik hétvégén, én meg… – Elakadt. – Te meg? – vágtam közbe türelmetlenül. – Te megint csak kifogásokat keresel, ugye? Hányszor mondtam már, hogy nekem csak az unokám maradt örömömre ebben a házban?

Aztán letette. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a telefonnal, mintha azzal visszahozhatnám a múltat. A feleségem, Marika három éve ment el. Azóta minden hétvégén vártam, hogy legalább az unokám, Peti itt legyen velem. De most… most senki sem jött. A házban csend volt, csak az óra kattogása töltötte be a teret.

A gondolataim visszavittek ahhoz a naphoz, amikor Gábor először mondta ki: „Apa, nem akarom, hogy mindig beleszólj az életembe!” Akkor is csak jót akartam neki. Mindig is kemény ember voltam, katonás fegyelemmel neveltem. Talán túl keményen is. De hát mit tehet az ember, ha csak azt tanulta otthon is? Apám is ilyen volt velem.

Most meg itt vagyok, egyedül. Az asztalon ott állt Peti rajza: egy nagy piros autó, benne egy mosolygós nagypapa. Megsimogattam a papírt, mintha ezzel közelebb hozhatnám magamhoz azt a kisfiút, akit már hetek óta nem láttam.

Kint hirtelen megnyikordult a kapu. Felkaptam a fejem. Ki lehet az? Nem vártam senkit. Az ajtóhoz siettem, és amikor kinyitottam, ott állt Gábor. Egyedül.

– Szia, apa – mondta halkan. A szemében fáradtság és valami más is volt: bűntudat talán? – Bejöhetek?

Csak bólintani tudtam. Régóta nem láttam így: megtörtnek és bizonytalannak. Leültünk az asztalhoz. Sokáig egyikünk sem szólt semmit.

– Tudom, hogy haragszol – kezdte végül Gábor –, de hidd el, nekem sem könnyű mostanában. Zsuzsi elvesztette a munkáját, Peti beteg lett múlt héten… Nem akartalak terhelni ezzel.

– Fiam – mondtam halkan –, én csak segíteni akartam mindig is. De talán rosszul csináltam. Talán túl sokat vártam el tőled… és most emiatt vagyunk itt.

Gábor lehajtotta a fejét. – Sokat gondolkodtam ezen én is. Néha úgy érzem, sosem tudok megfelelni neked. De most… most tényleg szükségem lenne rád.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki gyerekkorában: „Egy férfi nem sír!” Most mégis azt kívántam, bárcsak ki tudná sírni magából mindazt a fájdalmat, amit én okoztam neki.

– Mit tehetek értetek? – kérdeztem végül.

– Segítenél Petire vigyázni néhány napig? Zsuzsi új állásinterjúra megy, én pedig túlórázom… És… jó lenne, ha újra együtt lennénk kicsit.

A válaszom nem lehetett más: – Persze, fiam. Mindig számíthatsz rám.

Aznap este Gábor még sokáig maradt. Először beszélgettünk őszintén hosszú idő óta. Elmesélte félelmeit, én pedig bevallottam neki mindazt a magányt és bűntudatot, amit évek óta cipeltem magamban.

Másnap reggel Peti is megérkezett. Amikor meglátott, szaladt felém: – Papa! Hiányoztál! – kiáltotta, és átölelt. Akkor értettem meg igazán: nem az számít, mennyire voltam tökéletes apa vagy nagypapa. Hanem az, hogy most itt vagyok nekik.

Azóta minden hétvégén együtt vagyunk. Néha még mindig nehéz kimondani azt a szót: bocsánat. De már nem félek tőle.

Vajon hány család él ma Magyarországon ugyanilyen csendben és távol egymástól? Mi kell ahhoz, hogy végre kimondjuk: szükségünk van egymásra?