„Miért érzem magam feleslegesnek? Egy nagyszülő vallomása a nyugdíjas évek árnyékában”

– Mama, ne haragudj, de most nem tudunk átmenni – mondta a lányom, Eszter a telefonban. A hangja sietős volt, mintha csak egy futó ügyet intézne el velem. – A gyerekeknek edzésük van, nekünk meg dolgozni kell. Majd jövő héten, jó?

Letettem a telefont, és a csend úgy zuhant rám, mint egy vizes lepedő. Az ablakon túl szürke volt az ég, a házban pedig csak az óra kattogása hallatszott. A kezem önkéntelenül a fényképalbum felé nyúlt. Régi képek: Eszter kicsiként, ahogy az ölemben ül, Andris unokám első születésnapja, amikor még mindenki együtt volt. Akkoriban azt hittem, a nyugdíjas évek majd arról szólnak, hogy végre együtt lehetünk, hogy lesz időm mesélni, sütni-főzni nekik, nevetni a gyerekekkel. Most meg… csak az üresség maradt.

A férjem, Lajos már három éve nincs velem. Azóta minden reggel ugyanaz: kávé egyedül, séta a boltba, néhány szó Marika nénivel a lépcsőházban, aztán vissza a lakásba. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék ebben a panelrengetegben. A szomszédok is mind sietnek valahova, vagy már ők is bezárkóztak a maguk kis világába.

Egyik délután Eszter végre átjött a gyerekekkel. Andris rögtön leült a kanapéra a telefonjával, Lili pedig csak annyit mondott: – Mama, van valami nasi? – Persze, sütöttem neked túrós batyut – mondtam mosolyogva, de belül összeszorult a szívem. Eszter közben a konyhában telefonált valakivel. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Hogy megy az iskola, Andris?
– Jó – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

Lili is csak gyorsan bekapott két falatot, aztán csatlakozott a bátyjához. Eszter végül leült mellém.

– Mama, ne haragudj, de tényleg sietnünk kell majd vissza. Tudod, mennyi minden van mostanában…

Bólintottam. Tudtam én. Mindig van valami.

Az este után napokig csak ültem a fotelben és bámultam ki az ablakon. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudok közelebb kerülni hozzájuk? Hiszen mindent értük tettem egész életemben! Amikor Eszter kicsi volt, két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy mindene meglegyen. Lajossal sosem mentünk nyaralni, inkább félretettük neki az iskolára. Most meg… mintha már nem is számítanék.

Egyik este Marika néni kopogott át.

– Margitka, maga is olyan levert mostanában… Mi lenne, ha eljönne velem holnap a nyugdíjasklubba? Ott legalább beszélgetünk egy jót!

Először nemet akartam mondani – minek menjek én idegenek közé? De aztán mégis igent mondtam. Másnap reggel felvettem a legszebb blúzomat és elindultam vele.

A klubban meglepően sokan voltak: Pista bácsi sakkozott valakivel, Irénke néni kötögetett, néhányan kártyáztak. Leültem Marika néni mellé.

– Tudja Margitka – kezdte halkan –, én is sokáig azt hittem, hogy csak a család számít. De rájöttem: magunkra is kell gondolni. Ha mi nem vigyázunk magunkra, senki sem fog.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt. Talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

A következő hetekben rendszeresen jártam a klubba. Megtanultam sakkozni Pistától (bár mindig kikaptam), Irénke nénitől pedig új süteményrecepteket lestem el. Néha együtt mentünk piacra is. Aztán egy nap Eszter hívott:

– Mama, minden rendben? Mostanában alig vagy otthon!
– Igen, jól vagyok – feleltem mosolyogva –, képzeld, megtanultam sakkozni!

A vonal másik végén csend lett.

– Örülök neki… csak aggódtam érted.

Éreztem a hangján: most először tényleg figyel rám.

Egy vasárnap végre együtt ebédeltünk nálam. Andris félretette a telefonját és megkérdezte:

– Mama, megtanítasz sakkozni?

Lili pedig segített tálalni. Eszter is leült mellém és halkan megszorította a kezem.

– Sajnálom, hogy mostanában keveset voltunk veled…
– Nem baj – mondtam –, én is tanulok új dolgokat. Talán így könnyebb lesz mindenkinek.

Azóta más lett minden. Nem mondom, hogy tökéletes – de már nem érzem magam feleslegesnek. Megtanultam: az élet nem áll meg nyugdíj után sem. És talán nekik is példát mutathatok kitartásból.

De néha még mindig elgondolkodom: vajon hány nagyszülő ül most is magányosan egy panelban és várja, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót? Ti mit gondoltok: hogyan lehetne közelebb hozni egymáshoz a generációkat?