„Ha még egyszer megsérted a feleségemet, többet ide be nem teszed a lábad!” – Egy magyar család drámája anyós és meny között

– Elég volt, anya! Ha még egyszer megsérted a feleségemet, többet ide be nem teszed a lábad! – ordítottam, miközben az arcom vörös volt a dühtől. A nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult, és úgy éreztem, mintha minden, amit eddig felépítettem, most omlana össze.

Anyám, Ilona, csak állt ott, karba tett kézzel, és szúrós tekintettel nézett rám. Mellette ott ült a feleségem, Eszter, aki csendben sírt. A könnyei végigfolytak az arcán, és én tehetetlenül néztem, ahogy az asszony, akit szeretek, napról napra egyre jobban összetörik.

Minden akkor kezdődött, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. A lakásunk szűkös volt Zuglóban, és anyám felajánlotta: költözzünk hozzájuk vidékre, Kiskunlacházára. Azt mondta, így könnyebb lesz minden – több hely, segítség a gyerekkel. Eszter habozott, de én rábeszéltem. „Anyám csak jót akar,” mondtam neki. Milyen naiv voltam!

Az első hetekben minden rendben ment. Anyám főzött ránk, segített Marcival. De aztán egyre több megjegyzést tett Eszterre: „Nem így kell pelenkázni a gyereket!”, „Régen mi nem panaszkodtunk ennyit!”, „A férjednek rendes ebéd járna!” Eleinte Eszter csak mosolygott kínosan, de láttam rajta, hogy minden szó egy újabb tüske.

Egy este Eszter sírva jött be a hálóba. – Nem bírom tovább, Gábor – suttogta. – Anyukád azt mondta ma, hogy nem vagyok elég jó anya. Hogy miattam sír Marci annyit…

Felment bennem a pumpa. Másnap reggel leültem anyámmal beszélni.
– Anya, kérlek, ne szólj be Eszternek. Ő is fáradt, próbálkozik…
– Ugyan már! – legyintett Ilona. – Ha nem bírja a kritikát, nem kellett volna családot alapítani! Én csak segíteni akarok.

De nem segített. Minden nap újabb beszólás. Egyre többször veszekedtünk Eszterrel is. Ő azt mondta, költözzünk el. Én meg azt hajtogattam: „Nincs pénzünk albérletre! Anyámnak is nehéz egyedül!” Két tűz közé kerültem.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap délután. Ebéd után anyám odaszólt Eszternek:
– Látod? A hús kiszáradt. Régen nálunk ilyen nem fordulhatott elő…
Eszter csak némán nézett maga elé. Akkor pattant el nálam valami.
– Elég volt! – kiabáltam.
Anyám felháborodottan nézett rám:
– Hogy beszélsz te az anyáddal? Miattad tart itt ez a család!
– Nem! – vágtam vissza. – Azért tart itt, mert képtelen vagy elfogadni Esztert! Ha még egyszer megsérted őt, többet ide be nem teszed a lábad!

Csend lett. Csak Marci sírása hallatszott a másik szobából.

Aznap este Eszter hozzám bújt.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – vallottam be. – De nem hagyom, hogy bántsanak téged.

Másnap anyám összepakolt pár ruhát és elment a nővéréhez pár napra. A ház üres lett és hideg. Eszter próbált mosolyogni Marcinak, de láttam rajta: fél attól, mi lesz ezután.

Pár nap múlva anyám visszajött. Nem szólt hozzánk napokig. Aztán egy este leült mellém.
– Gábor… Én csak segíteni akartam. De látom, hogy már nincs rám szükségetek.
– Anya… Szükségünk van rád. De nem így.
– Nem tudom másképp csinálni – sóhajtott.

Azóta is együtt élünk, de minden nap feszültség van. Néha azon gondolkodom: jobb lett volna albérletbe menni szűkösen? Vagy tényleg nincs megoldás arra, hogy három generáció békében éljen együtt?

Néha hallom Esztert éjjel sírni. Néha anyám is csendben zokog a konyhában. És én ott állok középen: férjként, fiúként… és fogalmam sincs, hogyan lehetne mindenkinek jó.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán igazságot tenni két szeretett ember között? Vagy mindig választani kell?