Egy levél anyámtól: Amikor a múlt bekopog az ajtón – Az igazság, amit évekig próbáltam elfelejteni
– Nem akarom elolvasni. Nem akarom elolvasni. – ismételgettem magamban, miközben a kezem remegett a boríték felett. A nevem gyöngybetűkkel írva: „Kedves Emese!” Anyám kézírása, amit évek óta nem láttam. Azóta, hogy utoljára beszéltünk, legalább hat év telt el. Hat év csend, büszkeség, és egy soha ki nem mondott bocsánatkérés.
A konyhaasztalnál ültem, a gyerekeim hangja szűrődött be a nappaliból. A férjem, Zoltán, épp a vacsorát készítette. Minden olyan hétköznapi volt, egészen addig, amíg a postás le nem dobta azt az átkozott levelet. „Olvasd el!” – suttogta bennem egy hang, de a másik azt üvöltötte: „Ne engedd vissza az életedbe!”
Végül felbontottam. Anyám soraiban ott volt minden: a bűntudat, a félelem, és egy kérés. „Emese, kérlek, segíts! Nagyon beteg vagyok, és nincs másom rajtad kívül.” A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy most keres? Miért most, amikor már végre sikerült elengednem mindazt a fájdalmat, amit tőle kaptam?
Zoltán csendben mellém ült. – Mi történt? – kérdezte halkan.
– Anyám írt – mondtam rekedten.
– És mit akar?
– Segítséget kér. Beteg.
Zoltán csak bólintott. Tudta jól, mennyit szenvedtem miatta. Hányszor sírtam el magam éjszaka, amikor eszembe jutottak a gyerekkori veszekedések, a rideg szavak, az örökös kritika. „Nem vagy elég jó!” – ez volt anyám kedvenc mondata. Mindig azt éreztette velem, hogy kevés vagyok.
Aztán jött az a nap, amikor apám meghalt. Anyám teljesen összeomlott, engem hibáztatott mindenért. „Miért nem voltál vele többet? Miért nem segítettél?” – vágta a fejemhez. Akkor döntöttem el: elég volt. Elköltöztem Budapestre, családot alapítottam, és próbáltam elfelejteni mindent.
De most itt volt ez a levél. Egy újabb esély? Vagy csak egy újabb sebet fog ejteni rajtam?
Napokig őrlődtem. Zoltán türelmesen hallgatta a monológjaimat.
– Szerinted mennem kellene? – kérdeztem egyik este.
– Ez csak rajtad múlik – felelte halkan. – De ha elmész, ne magad miatt tedd. Hanem azért, hogy egyszer végre lezárhasd ezt magadban.
Végül felhívtam anyámat. A hangja gyengébb volt, mint emlékeztem.
– Szia, Emese… – suttogta.
– Szia, anya.
Csend. Csak a lélegzetét hallottam.
– Köszönöm, hogy felhívtál… Nem tudom, hol kezdjem…
– Talán ott, ahol abbahagytuk – mondtam fásultan.
– Sajnálom… mindent sajnálok… Tudom, hogy sokszor bántottalak… De most tényleg szükségem van rád…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Hogy lehet valakit ennyire szeretni és utálni egyszerre?
Hazautaztam Debrecenbe. A régi lakásban minden ugyanúgy állt: a falon apám fényképe, a polcon a porcelánmadárka, amit még gyerekkoromban törtem el véletlenül – anyám sosem engedte kidobni.
Anyám az ágyban feküdt, sápadtan és törékenyen.
– Megöregedtél – csúszott ki a számon.
Elmosolyodott.
– Te is felnőttél… Szép családod van…
Leültem mellé. Hosszú percekig csak néztük egymást.
– Miért most? – kérdeztem végül.
– Mert most értettem meg igazán, mit veszítettem… És félek meghalni úgy, hogy te még mindig haragszol rám…
Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.
Az elkövetkező hetekben minden nap bejártam hozzá. Segítettem főzni, takarítani, orvoshoz vinni. Néha beszélgettünk – néha csak ültünk csendben. Egyik este elővette egy régi dobozt.
– Ezeket neked őriztem meg – mondta halkan.
A dobozban gyerekkori rajzaim voltak, levelek apámtól, egy hajcsat, amit elveszettnek hittem. Akkor értettem meg: anyám is szeretett engem a maga módján – csak sosem tudta kimutatni.
A betegség gyorsan vitt el mindent. Egyik reggel már nem ébredt fel.
A temetésen ott álltam a sírjánál, és csak egy gondolat járt a fejemben: vajon megbocsátottam neki? Vagy csak elfogadtam azt, ami történt?
Azóta is gyakran gondolok rá. Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon is, hogy családi titkokat cipelnek magukkal? Hányan várnak egy levélre vagy egy telefonhívásra, hogy végre kimondják: „Sajnálom”?
Néha azon tűnődöm: ha hamarabb megbocsátok neki, más lett volna minden? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet igazán bocsátani annak, aki annyiszor megbántott minket?