A családom csak a házamat akarja – de én másképp döntöttem!
– Anya, mikor gondolod végre eladni azt a házat? – kérdezte Zsuzsa, a húgom lánya, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A hangja türelmetlen volt, szinte követelőző.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez a beszélgetés egyszer eljön, de mégis reméltem, hogy nem ilyen hamar. Hatvankét éves vagyok, egyedül élek ebben a régi, de tiszta és otthonos házban Budapest külvárosában. A férjem tíz éve elhagyott egy fiatalabb nőért, gyerekeink sosem születtek. A családom – nővérem, húgom és azok gyerekei – csak akkor keresnek, ha valamit akarnak. Most is csak azért jöttek, mert hallották, hogy egészségi problémáim vannak.
– Nem tervezem eladni – feleltem halkan. – Ez az otthonom.
Zsuzsa felhorkant. – De hát minek neked ekkora ház? Egyedül vagy! Gondolj ránk is! Mi is szeretnénk végre saját lakást venni.
A nővérem, Katalin is csatlakozott: – Anna, gondolj bele, mennyit segíthetnél nekünk! Neked már úgyis mindegy…
Ez a mondat úgy vágott belém, mint a kés. „Neked már úgyis mindegy.” Vajon tényleg így gondolják? Hogy az életem már nem számít?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még fontosnak éreztem magam ebben a családban. Amikor még együtt ünnepeltük a karácsonyt, amikor még számítottak rám – nem csak a pénzemre és a házamra.
Másnap reggel felhívtam a régi barátnőmet, Marikát. Ő mindig tudott jó tanácsot adni.
– Anna, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ez a te életed, a te otthonod. Ha nem becsülnek meg, ne hagyd rájuk!
A szavai erőt adtak. Elhatároztam: nem hagyom, hogy a családom csak úgy megkaparintsa a házamat. Elkezdtem utánanézni, mit tehetnék. Felhívtam egy ügyvédet ismerős ajánlására.
– Anna néni – mondta az ügyvéd –, ha szeretné, akár alapítványra is hagyhatja a házat. Vagy olyanra, aki valóban törődik magával.
Ezen sokat gondolkodtam. Az évek során sokat segítettem egy közeli gyermekotthonnak: ruhát vittem, mesét olvastam nekik karácsonykor. Eszembe jutottak azok a gyerekek: mennyivel hálásabbak voltak egy ölelésért vagy egy tál meleg levesért, mint a saját családom bármikor.
Egy hét múlva újra összegyűlt nálam a család. Már az ajtóban éreztem a feszültséget.
– Anna, gondolkodtál már azon, amit mondtunk? – kérdezte Katalin.
– Igen – feleltem nyugodtan. – És döntöttem is.
Minden szem rám szegeződött.
– A házat nem nektek fogom hagyni. Egy gyermekotthon kapja majd meg, ahol valóban szükség van rá.
Először döbbent csend lett. Aztán Zsuzsa felugrott:
– Ezt nem teheted meg velünk! Mi vagyunk a családod!
– Az igazi család az, aki szeret és törődik velem – mondtam halkan. – Ti csak akkor jöttök, ha valamit akartok.
Katalin arca eltorzult haragtól:
– Hálátlan vagy! Mi mindent megtettünk érted!
Felnevettem keserűen.
– Mikor volt utoljára, hogy csak úgy felhívtatok? Hogy megkérdeztétek: hogy vagyok? Hogy együtt töltöttünk volna egy vasárnap délutánt beszélgetve? Csak akkor jöttök, ha pénz kell vagy valami bajotok van.
A családom sértődötten távozott. Napokig nem hallottam felőlük. De furcsa módon nem éreztem magam magányosnak. Sőt: felszabadultam. Mintha egy hatalmas súly esett volna le rólam.
A következő héten elmentem a gyermekotthonba, és elmondtam nekik a tervemet. Az igazgatónő sírva ölelt meg.
– Anna néni, maga egy angyal! – mondta könnyes szemmel.
A gyerekek rajzokat készítettek nekem köszönettel. Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy valahová tartozom.
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és arra gondolok: vajon tényleg csak az számít egy családban, hogy vér szerint összetartozunk? Vagy inkább az, hogy ki hogyan bánik velünk?
Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon jól döntöttem?