A titokzatos Katalin: Miért maradtam egyedül 42 évesen?

– Katalin, te tényleg sosem voltál házas? – kérdezte Gábor, miközben a kávéját kavargatta. A hangjában nem volt ítélkezés, inkább őszinte kíváncsiság. Az ablakon túl az eső kopogott, mintha csak rá akarna licitálni a bennem tomboló viharra.

– Nem – feleltem halkan. – És tudod, néha azt érzem, mintha mindenki ezt furcsállná rajtam. Mintha valami baj lenne velem.

Gábor elmosolyodott, de a szeme sarkában ott bujkált a kétely. – Egy ilyen gyönyörű, okos nő… biztosan sokan próbálkoztak.

Elfordítottam a tekintetem. Hányszor hallottam már ezt! Mintha a szépség vagy az ész garancia lenne a boldogságra. De az én történetem egészen másról szólt.

Gyerekkoromban mindig azt láttam otthon, hogy anyám csendben tűri apám kirohanásait. A vasárnapi ebédek sosem voltak békések; mindig volt valami apróság, ami miatt apám felemelte a hangját. Anyám csak lesütötte a szemét, én pedig megtanultam csendben maradni. Aztán amikor tizennyolc lettem, elhatároztam: én soha nem fogok így élni.

Az egyetemen persze voltak udvarlóim. Ott volt például Zsolt, aki minden reggel kávét hozott nekem, vagy András, aki verseket írt rólam. De amikor közeledni próbáltak, mindig visszahúzódtam. Féltem attól, hogy egyszer majd én is úgy végzem, mint anyám: egy férfi árnyékában, saját hang nélkül.

A harmincas éveim elején már minden barátnőm férjnél volt vagy gyereket várt. Az anyám is egyre gyakrabban kérdezgette: – Mikor lesz már unokám? Nem akarsz végre megállapodni?

Egy alkalommal, amikor hazamentem vidékre, apám azzal fogadott: – Katalin, te túl válogatós vagy. Senki sem lesz tökéletes! – A hangja kemény volt, de mögötte ott lapult valami más is: félelem attól, hogy egyedül maradok.

Aztán jött Péter. Ő volt az első, akit igazán közel engedtem magamhoz. Együtt jártunk színházba, hosszú sétákat tettünk a Margitszigeten. Már-már elhittem, hogy végre megtaláltam azt az embert, akivel biztonságban lehetek. De Péter egyszer csak eltűnt. Egyik napról a másikra nem válaszolt az üzeneteimre. Később megtudtam: visszament az exéhez.

Azóta mintha falat húztam volna magam köré. Dolgoztam, utaztam, tanultam nyelveket – mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem a magánnyal. De minden este, amikor hazaértem az üres lakásba, újra és újra feltettem magamnak a kérdést: vajon én rontottam el valamit?

A negyvenedik születésnapomon nagy családi vacsorát tartottunk. A húgom már kétgyerekes anyuka volt, a bátyámék is boldogan éltek. Én pedig ott ültem az asztal végén, és úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. Anyám odahajolt hozzám: – Kati, még mindig nem késő! Még találhatsz valakit.

De hogyan találhatnék valakit, ha már magamban sem bízom? Ha minden közeledést gyanakvással fogadok? Ha minden férfiban azt keresem: vajon ő is bántani fog majd?

Gábor most ott ült velem szemben és várt. Várt arra, hogy elmondjam neki az igazat.

– Tudod – kezdtem újra –, sokszor gondoltam arra, hogy talán velem van a baj. Hogy túl sokat várok el másoktól. De aztán rájöttem: inkább vagyok egyedül, mint hogy feladjam önmagam.

Gábor bólintott. – Ez bátorságra vall. De nem félsz attól, hogy így maradsz örökre?

Elmosolyodtam. – Néha igen. De talán jobb így, mint egy rossz kapcsolatban élni.

Aznap este hazafelé menet végig az járt a fejemben: vajon tényleg lehet-e boldog az ember egyedül? Vagy csak magyarázatot keresünk arra, amit nem tudunk megváltoztatni?

Most itt ülök a szobámban és írom ezeket a sorokat. Néha még mindig fáj a magány, de már nem félek tőle annyira. Inkább attól rettegek: mi van, ha egyszer mégis megbánom mindazt, amit választottam?

Ti mit gondoltok? Lehet-e teljes életet élni pár nélkül Magyarországon? Vagy tényleg csak akkor vagyunk „egészek”, ha van mellettünk valaki?