„Aznap este senki sem emlékezett rám” – Egy anya vallomása a családi asztalnál

– Anya, hol van a telefonod töltője? – kérdezte Dóri, miközben lehuppant az asztalhoz, és már nyomkodta is a sajátját.

– Nem tudom, Dóri, de most vacsorázunk. Légy szíves, tedd le egy kicsit – válaszoltam fáradtan, miközben a gőzölgő paprikás krumplit az asztal közepére tettem. Azt hittem, legalább a vacsora összehozza a családot. De csak a villák csörgése és a telefonok pittyegése töltötte be a konyhát.

Bence, a nagyfiam, már tizennégy éves. Az utóbbi időben alig szól hozzám. Most is csak annyit mondott:

– Köszi, anya – aztán már görgette is tovább az Instagramot.

Ott ültem velük szemben, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy üvegbúra alatt lennék. Láttak, de mégsem vettek észre. A férjem, Gábor, később jött haza, fáradtan ledobta magát az asztalfőhöz. Egy gyors puszi az arcomra, aztán ő is elővette a laptopját.

– Bocsánat, de még el kell küldenem egy e-mailt – mondta mentegetőzve.

Azt hittem, ha mindent megadok nekik – tiszta ruhát, meleg ételt, rendezett otthont –, akkor boldogok leszünk. De most úgy tűnt, mintha mindez senkit sem érdekelne. A gyerekek egymással is alig beszéltek. Dóri csak néha szólt oda Bencének:

– Küldd már át azt a TikTok videót!

Bence fel sem nézett:

– Majd később.

Aztán csend lett. Csak a kanalak koccanása hallatszott. Én pedig ott ültem, és próbáltam nem sírni. Eszembe jutottak azok az esték, amikor még kicsik voltak. Amikor Dóri az ölembe bújt mesét hallgatni, Bence pedig ragaszkodott hozzá, hogy én vágjam fel neki az almát. Most meg…

– Finom lett? – kérdeztem halkan.

– Igen… – motyogta Dóri.

– Jó – mondta Bence.

Gábor rám se nézett.

Aztán egyszer csak felálltam az asztaltól. Senki sem kérdezte, hova megyek. Kimentem a kertbe. A júniusi este kellemesen langyos volt, de én mégis dideregtem. Leültem a padra, és néztem a sötétedő eget. Vajon hol rontottam el? Miért lettünk ilyen távoliak egymástól?

Gyerekkoromban nálunk minden este közös vacsora volt. Apám mindig mesélt valamit a munkájáról, anyám nevetett rajta, mi pedig versenyeztünk, ki tud többet mondani az aznapi iskolai élményeiről. Most meg… mintha mindenki máshol lenne fejben.

Egyszer csak hallottam Dóri hangját:

– Anya! Hol vagy?

Nem válaszoltam rögtön. Vártam egy kicsit. Aztán bementem.

– Itt vagyok – mondtam csendesen.

Dóri rám nézett:

– Elfogyott a tej. Holnap veszel?

Bólintottam.

Bence már eltűnt a szobájában. Gábor még mindig dolgozott.

Este lefekvés előtt beosontam Dórihoz. Aludt már, de megsimogattam a haját. Bence ajtaján is benéztem: fejhallgatóval aludt el.

A fürdőszobában néztem magam a tükörben. Fáradt voltam és szomorú. Vajon tényleg csak ennyi vagyok? Egy szolgáltató automata? Egy láthatatlan háttérember?

Másnap reggel újra kezdődött minden: reggeli készítés, uzsonna csomagolás, rohanás az iskolába. Senki sem kérdezte meg: hogy vagyok? Mit érzek? Mire vágyom?

A munkahelyemen is csak futólag beszélgettek velem a kollégák. Mindenki sietett haza vagy éppen máshová.

Este újra vacsora. Ugyanaz a forgatókönyv. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Mi történt ma az iskolában?

Dóri vállat vont:

– Semmi különös.

Bence csak annyit mondott:

– Unalmas volt.

Gábor később jött haza, fáradtan leült mellém.

– Ne haragudj, hogy mostanában ilyen vagyok… – mondta halkan.

– Semmi baj – válaszoltam automatikusan.

De valójában nagyon is bántott minden.

Aznap este nem bírtam tovább. Leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Szerinted miért lettünk ilyenek? – kérdeztem sírós hangon.

Gábor meglepődött:

– Mire gondolsz?

– Hogy senki nem figyel egymásra… Mintha mindannyian külön világban élnénk.

Gábor sóhajtott:

– Fáradtak vagyunk. Sok a munka… A gyerekek kamaszodnak…

– De én is fáradt vagyok! És magányos…

Csend lett köztünk. Aztán Gábor megszorította a kezem.

– Próbáljunk változtatni…

De vajon lehet még? Vagy már túl késő?

Másnap reggel Dóri odajött hozzám indulás előtt:

– Anya… Szeretlek – mondta halkan.

Megöleltem őt, és könny szökött a szemembe.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy újra egymásra találjunk? Vagy örökre elveszítettük azt a régi családi melegséget?

Ti mit gondoltok? Lehet még változtatni ezen? Vagy tényleg ilyen lett ma minden család?