Könnyek és imák között: Hogyan éltem túl az anyósommal egy fedél alatt – Egy magyar család története

– Eszter, már megint nem jól csinálod! – harsant fel Ilona néni hangja a konyhából, miközben a lányom, Lili sírása betöltötte a lakást. A kezem remegett, ahogy a cumisüveget próbáltam összerakni, de a feszültségtől minden mozdulatom ügyetlen lett.

– Próbálok mindent jól csinálni, Ilona néni – suttogtam, de ő csak legyintett.

– Az én időmben nem voltak ilyen kütyük. Egy anya tudja, mit kell tennie! – mondta, és leült a konyhaasztalhoz, mintha csak ő lenne itt az egyetlen, aki ért a gyerekneveléshez.

A férjem, Gábor, ekkor lépett be az ajtón. Fáradtan nézett rám, majd az anyjára. – Mi történt már megint? – kérdezte halkan.

– Semmi – válaszoltam gyorsan, de Ilona néni már mondta is:

– Ez a lány nem tud bánni a gyerekkel! Egész nap csak sír ez a szegény kisbaba.

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Csak elfordult, és bement a nappaliba. Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Az én otthonom volt ez, mégis úgy éreztem magam benne, mint egy betolakodó.

Az első hetekben még reménykedtem, hogy majd összeszokunk. Hogy Ilona néni segítsége valóban segítség lesz. De minden nap újabb és újabb apró megjegyzések, beszólások, összehasonlítások várták minden mozdulatomat. „Bezzeg amikor Gábor kicsi volt…” „Én sosem hagytam volna sírni!” „A férjem mindig meleg vacsorát kapott!” – ezek voltak a mindennapjaim.

Egy este, amikor Lili végre elaludt, leültem Gábor mellé.

– Nem bírom tovább – mondtam halkan. – Úgy érzem, lassan elveszítem magam.

Gábor sóhajtott. – Tudom, nehéz… De anyám csak segíteni akar.

– Segíteni? – fakadtam ki. – Minden nap azt érzem, hogy semmit sem csinálok jól! Hogy rossz anya vagyok!

Gábor csak hallgatott. Nem tudott mit mondani. Talán nem is akart választani köztem és az anyja között.

Az éjszakák hosszúak voltak. Sokszor csak ültem Lili ágya mellett és csendben imádkoztam: „Istenem, adj erőt! Adj türelmet!” Néha úgy éreztem, mintha csak a hitem tartana életben.

Egyik reggel Ilona néni már hajnalban felkeltett.

– Eszter, kelj fel! A gyereknek ennie kell!

– Még csak öt óra van… – motyogtam álmosan.

– Az én fiam ilyenkor már rég evett! – mondta szigorúan.

A napok összefolytak. Már nem tudtam megkülönböztetni a hétfőt a péntektől. Egyre többször sírtam titokban a fürdőszobában. A barátnőimnek sem mertem panaszkodni – mit mondhattam volna? Hogy az anyósom tönkreteszi az életemet? Hogy félek attól, egyszer csak tényleg elveszítem Gábort?

Egy vasárnap este aztán betelt a pohár. Lili lázas lett. Pánikba estem, de Ilona néni csak legyintett:

– Egy kis láz még nem a világ vége! Ne rohanj már mindig az orvoshoz!

De én nem bírtam tovább. Felkaptam Lilit és elindultam az ügyeletre. Gábor utánam jött.

Az orvos azt mondta: szerencsére nincs nagy baj, de jól tettem, hogy bejöttem vele. Hazafelé Gábor végre megszólalt:

– Igazad volt. Anyám túl szigorú veled… Beszélek vele.

Másnap reggel Gábor leültette az anyját.

– Anya, Eszternek is joga van hibázni és tanulni. Kérlek, hagyd őt egy kicsit levegőhöz jutni!

Ilona néni először megsértődött. Napokig alig szólt hozzám. De aztán lassan-lassan változott valami. Már nem szólt bele mindenbe. Néha még segített is anélkül, hogy kritizált volna.

Nem lettünk barátnők. De megtanultunk együtt élni.

Most, hónapokkal később visszanézve már látom: mindannyian hibáztunk. Én is túl érzékeny voltam, ő is túl szigorú. De ami igazán számított: nem adtam fel magamat és a családomat.

Néha még mindig elgondolkodom: Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat elveszettnek egy fedél alatt az anyósukkal? Ti mit tennétek a helyemben?