Saját otthon szülői segítség nélkül: Hogyan építettük fel a házunkat csak magunkra támaszkodva – az én történetem, ahol a szeretet és a büszkeség mindent legyőzött

– Miért nem fogadod el végre, hogy nem tudunk segíteni? – csattant fel anyám a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Gábor már reggel óta csendben volt, csak néha nézett rám, mintha azt várná, mikor omlok össze. De nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. Már hónapok óta csak mi ketten küzdöttünk az álmainkért, miközben mindenki más azt mondta: lehetetlen.

Az egész akkor kezdődött, amikor eldöntöttük Gáborral, hogy saját házat akarunk. Nem panelt, nem albérletet, hanem egy igazi otthont, ahol majd gyerekeink szaladgálnak a kertben. A szüleim egyszerű emberek voltak: apám villanyszerelőként dolgozott egész életében, anyám pedig egy kis boltban pénztáros. Mindig azt mondták: „Tanulj, hogy jobb életed legyen!” De amikor előálltunk az ötlettel, csak legyintettek.

– Hol van ehhez pénzetek? – kérdezte apám. – Egy lakás is alig megy manapság, nemhogy ház!

Gábor szülei viszont tehetősek voltak. Egy nagy házban éltek Zuglóban, és mindenki azt gondolta, majd ők segítenek nekünk. De Gábor apja sosem fogadott el engem igazán. Szerinte „nem vagyok elég jó” a fiának. Az első családi vacsorán is éreztem a feszültséget:

– És te mivel foglalkozol pontosan? – kérdezte tőlem Gábor apja, László úr, miközben a levesestányér fölött fürkészett.

– Óvodapedagógus vagyok – válaszoltam halkan.

– Hm. Az nem fizet túl jól – mondta, és visszatért a tányérjához.

Ezek után nem is reménykedtem abban, hogy tőlük bármilyen segítséget kapunk. Gábor viszont kitartott mellettem. Azt mondta: „Majd mi megoldjuk.” Így hát elkezdtünk spórolni. Minden forintot félretettünk: nem mentünk nyaralni, nem vettünk új ruhát, még a mozit is kihagytuk.

Az első nagy akadály az volt, amikor rájöttünk: önerő nélkül még hitelt sem kapunk. Hetente jártunk bankba, számolgattuk a lehetőségeket. Egyik este Gábor leült mellém:

– Szerinted tényleg megéri ez az egész? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén –, de ha most feladjuk, sosem tudjuk meg.

Végül sikerült egy kis telket vennünk egy Pest környéki faluban. A barátaink bolondnak néztek minket:

– Minek költöztök ki a világ végére? – kérdezte Zsuzsi, a legjobb barátnőm.

– Mert ott legalább van esélyünk saját otthonra – feleltem.

Az építkezés maga maga volt a pokol. Gábor minden hétvégén kint dolgozott: falazott, festett, szerelt. Én hordtam neki az ebédet, segítettem glettelni, takarítani. Néha úgy éreztem, sosem lesz vége. Az egyik este Gábor összeesett a fáradtságtól:

– Nem bírom tovább – suttogta.

Leültem mellé a poros padlóra és átöleltem.

– Ha eddig eljutottunk, nem adhatjuk fel most – mondtam neki könnyeimmel küszködve.

A családok közben csak nézték kívülről a küzdelmünket. Anyám néha hozott egy-egy tál levest vagy süteményt, de pénzt sosem tudtak adni. Gábor szülei egyszer sem jöttek ki megnézni a házat. Karácsonykor is csak annyit mondtak:

– Majd ha kész lesz, talán meglátogatunk.

A legnehezebb pillanat az volt, amikor elfogyott minden pénzünk. A fürdőszoba még csak félig volt kész, és már nem volt miből csempét venni. Akkor Gábor azt mondta:

– Eladom a gitáromat.

Tudtam, mennyit jelent neki az a hangszer – még gimnazista korában kapta az apjától –, de nem volt más választásunk. Amikor elvitte az utolsó hangszerboltba, sírva jött haza.

Végül lassan-lassan elkészült a ház. Az első éjszakánkban még csak matracon aludtunk a nappaliban, de boldogabbak voltunk, mint valaha. Az ablakon át hallottam a tücsköket és éreztem: ez tényleg a mi otthonunk.

A családok végül elfogadták a döntésünket. Anyám egyszer csak annyit mondott:

– Büszke vagyok rád.

Gábor apja viszont sosem mondta ki ezt nyíltan. De amikor egyszer megláttam őt az udvaron állni és csendben nézni a házat, tudtam: talán ő is büszke ránk.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával és nézem a kertet. Néha azon gondolkodom: vajon megérte mindent feláldozni ezért az álomért? Ti mit gondoltok – tényleg csak így lehet boldogulni ma Magyarországon?