„A férjem szerint a nagymama hozzánk költözik – amikor tiltakoztam, összepakolt és közölte, hogy válunk”

– Már megint eltűnt! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a cipőmet húztam fel. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, arcán az a makacs kifejezés, amit már jól ismertem. A nagymamája, Ilonka néni ismét elhagyta a lakást, és most az egész házban visszhangzott a feszültség.

– Nem hagyhatjuk magára! – mondta Gábor, miközben a kabátját vette. – Te is tudod, hogy nem tehet róla.

– Tudom – suttogtam. – De mi sem bírjuk már tovább. Az orvosok is mondták, hogy ez nem fog javulni. Néha azt sem tudja, ki vagyok…

A szívem összeszorult. Ilonka néni egykor kedves, mosolygós asszony volt, aki mindig hozott nekünk házi sütit és mesélt a régi időkről. Most viszont gyakran üvöltött álmában, vagy épp értelmetlen szavakat motyogott. Egyszer majdnem felgyújtotta a konyhát, amikor elfelejtette elzárni a gázt.

Aznap este újra megtaláltuk őt a közeli parkban. Egy padon ült, és egy képzeletbeli macskát simogatott. Amikor meglátott minket, először megijedt, majd hirtelen rám mosolygott: – Jaj, Zsuzsika, te vagy az? – kérdezte. Zsuzsika a lánya volt, aki már húsz éve meghalt.

Hazafelé Gábor végig hallgatott. Otthon aztán leült velem szemben az asztalhoz.

– Döntöttem – mondta halkan. – Hozzánk költözik véglegesen. Nem bírja már az otthonban sem, és anyámék sem tudják tovább vállalni.

– Gábor… – kezdtem remegő hangon. – Ezt nem gondolhatod komolyan! A gyerekek félnek tőle! Én is félek… Nem tudom vállalni ezt a felelősséget. Nem vagyunk ápolók!

– Akkor majd én leszek! – csattant fel. – De nem hagyom magára! Ez család!

– És mi? Mi nem vagyunk azok? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Gábor a másik szobában csomagol. Reggelre már csak egy cetli várt az asztalon: „Ha nem tudod elfogadni anyámat és a nagymamát, akkor nincs értelme folytatni.”

A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam erős maradni. De minden nap egyre nehezebb lett. Ilonka néni néha felhívott telefonon, de legtöbbször csak sírt vagy értelmetlenül beszélt. Gábor nem jelentkezett hetekig.

Egyik este anyám jött át hozzánk.

– Kislányom, nem te vagy az önző! – mondta határozottan. – Egyedül nem lehet ezt csinálni. Az egész család rámehet.

De én mégis bűntudatot éreztem. Mi lett volna, ha mégis igent mondok? Ha vállalom Ilonka nénit? Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy szétesett a családunk?

Pár hét múlva Gábor visszajött beszélgetni.

– Sajnálom – mondta megtörten. – Nem tudtam elképzelni, milyen nehéz lesz egyedül gondoskodni róla. De akkor is… ő az egyetlen családom.

– És mi? Mi voltunk neked valaha család? – kérdeztem halkan.

Nézett rám hosszasan, aztán csak ennyit mondott:

– Talán túl sokat vártam tőled… vagy magamtól.

Most itt ülök a gyerekszobában, nézem őket aludni. Vajon tényleg én voltam az önző? Vagy csak próbáltam megvédeni azt a keveset, ami még maradt belőlünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa egy családban?