Amikor az otthon már nem otthon: Egy magyar anya vallomása a családi széthullásról

– Jadranka néni, nem lehetne, hogy ne szólj bele mindenbe? – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a konyhapultnál állt, és idegesen csapkodta a fakanalat. A szívem összeszorult. Nem akartam zavarni, csak segíteni próbáltam, ahogy mindig is tettem. De mióta a fiam, Gábor megházasodott, mintha minden mozdulatom idegesítené Dórát.

Aznap este is csendben ültem a nappaliban, hallgattam, ahogy Gábor és Dóra a hálószobában suttognak. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Az utóbbi hónapokban egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Azt hittem, ha segítek a házimunkában, ha főzök, ha vigyázok az unokámra, akkor hálásak lesznek. Ehelyett csak feszültséget szültem.

Egyik este Gábor leült mellém.
– Anya, Dóra szeretné, ha egy kicsit több teret adnál neki. Tudod, most már ő is háziasszony itt…
A könnyeim visszafojtottam. – De hát én csak…
– Tudom, hogy jót akarsz – vágott közbe Gábor –, de néha úgy érzi, mintha nem bízna benne senki.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. A villamoson ülve azon gondolkodtam: hová tűnt az otthonom? Hol rontottam el?

Úgy döntöttem, felhívom a lányomat, Katát. Ő mindig is közelebb állt hozzám – legalábbis azt hittem. Felvettem a telefont.
– Szia, Kata! Nem találkoznánk? – kérdeztem reménykedve.
– Most nem igazán jó… sok a munka – válaszolta fáradtan.
– De hát már hetek óta nem láttalak…
– Anya, ne haragudj, de tényleg nincs időm most ilyenekre.
A hangja hideg volt és távoli. Letettem a telefont, és csak ültem a konyhaasztalnál. A régi családi fényképeket néztem: ott voltunk mind együtt egy balatoni nyaraláson, mosolyogtunk, öleltük egymást. Hová lett ez a szeretet?

A következő napokban próbáltam alkalmazkodni Dórához. Nem szóltam bele semmibe, igyekeztem láthatatlan lenni. De így is minden mozdulatom zavarta. Egy este vacsora közben Dóra halkan megjegyezte:
– Jadranka néni, lehetne, hogy ne rakja át mindig máshova a dolgokat? Nem találom meg semmit.
Gábor csak hallgatott. Az unokám, Marci rám mosolygott az asztal túloldaláról – ő volt az egyetlen fény ebben a sötétségben.

Egy vasárnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem Katához. Meglepődött, amikor meglátott az ajtóban.
– Anya? Miért nem szóltál előre?
– Szerettem volna beszélgetni veled… – mondtam halkan.
Kata sóhajtott, beengedett. A lakásában rend volt és csend. Leültünk a nappaliban.
– Miért vagy ilyen távolságtartó velem mostanában? – kérdeztem remegő hangon.
Kata sokáig hallgatott.
– Anya… amikor gyerekek voltunk, mindig mindent te akartál irányítani. Most is ezt érzem. Szükségem van egy kis szabadságra.
– De hát én csak segíteni akartam…
– Tudom – mondta Kata –, de néha úgy érzem, hogy megfojtasz minket a szereteteddel.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Az emberek elfordították a fejüket; senki sem kérdezte meg, mi bajom van. Otthon Dóra már váratlanul fogadott:
– Jadranka néni, beszélnünk kellene arról, hogy esetleg kereshetne magának egy kis lakást…
A világ összedőlt bennem. Gábor csak lesütötte a szemét.

Aznap este becsomagoltam néhány ruhát és elmentem egy régi barátnőmhöz, Évához. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatott.
– Jadranka, ne hibáztasd magad! A gyerekek felnőttek. Most már neked is jár egy kis boldogság.
De hogyan találhatnék boldogságot ott, ahol már nincs helyem?

Azóta egyedül élek egy apró albérletben Újpesten. Néha Marci meglátogat – ő még mindig ragaszkodik hozzám. De Gábor és Kata ritkán keresnek. Karácsonykor egyedül díszítettem fel a kis műfenyőmet; csak Éva jött át egy szelet bejglivel.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: hol rontottam el? Lehet-e még újra otthonom ott, ahol már csak emlékek élnek? Vajon hány magyar anya érzi ugyanezt nap mint nap?