Sokkoló igazság: Hogyan hamisította meg a sógornőm a terhességét, hogy elkerülje a munkát és ne kelljen kiköltöznie a lakásunkból?

– Ivett, kérlek, ne most kezdj el hisztizni! – Sára hangja remegett, de a szemében ott volt az a jól ismert makacsság. A konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal doboltam a kopott fán, miközben próbáltam elhinni, amit hallottam.

– Sára, csak azt kérdezem, mikor mész vissza dolgozni? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom elárulta a feszültséget. – Már két hónapja vagy itthon, és… –

– Nem érted meg? Terhes vagyok! – vágott közbe. – Az orvos is azt mondta, pihennem kell.

Aztán ott volt az a pillanatnyi bizonytalanság a tekintetében. Észrevettem, de nem szóltam. Még nem. A férjem, Gábor csak némán ült mellettem, szinte láthatatlanná próbált válni. Ő mindig is kerülte a konfliktusokat, főleg ha az öccse feleségéről volt szó.

Az egész akkor kezdődött, amikor Sára és Zsolt – Gábor öccse – elvesztették az albérletüket. Nem volt szívem nemet mondani, amikor megkértek, hadd maradjanak nálunk pár hónapig. Akkor még azt hittem, egy család vagyunk, segítünk egymáson. De ahogy teltek a hetek, Sára egyre többet panaszkodott: fejfájásra, hányingerre, fáradtságra. Aztán egy este bejelentette: babát vár.

Gábor örült neki. Én is próbáltam örülni, de valami nem stimmelt. Sára sosem beszélt orvosról, nem mutatott ultrahangképet, és amikor egyszer megkérdeztem tőle, mikor lesz a következő vizsgálata, csak annyit mondott: „Majd ha időpontot kapok.”

A munkahelyén is egyre többet hiányzott. Először csak néhány napot vett ki, aztán hetekre maradt otthon. A főnöke hívogatott minket is – mivel egy kisvárosban élünk, mindenki mindent tud –, hogy mi van Sárával. Én csak annyit tudtam mondani: „Terhes.”

Egy este Gáborral összevesztünk. – Miért nem hiszel neki? – kérdezte dühösen. – Miért gondolod, hogy hazudna?

– Mert érzem! – kiáltottam vissza. – Nem látok semmit rajta! Nem viselkedik úgy, mint aki babát vár! És mi van akkor, ha csak kihasznál minket?

Gábor csak legyintett. De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egyik nap Sára telefonja az asztalon maradt. Nem akartam turkálni benne, de amikor megláttam egy üzenetet: „Ne aggódj, még mindig elhiszik”, valami eltört bennem.

Aznap este leültem vele beszélni.

– Sára, kérlek… mondd el az igazat! Tényleg terhes vagy?

Először tagadott. Aztán sírni kezdett. – Nem tudtam mit csinálni! Zsolt elvesztette az állását, én is féltem visszamenni dolgozni… Ha kirúgnak minket innen, hova megyünk?

A könnyei ellenére dühös voltam. – És gondoltál ránk? Hogy mi lesz velünk? Hogy Gáborral mennyit dolgozunk azért, hogy mindenkinek legyen hol laknia?

Sára csak sírt tovább. Zsolt csendben állt az ajtóban; látszott rajta, hogy mindent hallott.

Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. – Mit csináljunk? – kérdezte fáradtan.

– Határt kell húznunk – mondtam halkan. – Nem élhetnek itt tovább hazugságban.

Másnap reggel Sára és Zsolt összepakoltak. Nem szóltak semmit. Csak csendben elmentek.

Azóta is gyakran gondolok rájuk. Vajon mit tettem volna én az ő helyükben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok még a családban is?”