A lakáshitel kifizetése után anyósom mégsem akar elköltözni

„Nem hiszem el, hogy ezt teszi velünk!” – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam megemészteni a helyzetet. A férjem, Péter, csak némán bámult maga elé, mintha a kávéja mélyén keresné a megoldást. Anyósom, Erzsébet, éppen az előszobában matatott, mintha semmi sem történt volna.

Tíz évig fizettük a lakáshitelt, hogy végre külön költözhessünk. Erzsébet maga is beleegyezett abba, hogy elköltözik az újonnan vásárolt egyszobás lakásba, amit neki vettünk. Minden részletet megbeszéltünk, minden papírt aláírtunk. De most, amikor már csak napok választanak el attól, hogy végre kettesben lehessünk Péterrel, Erzsébet kijelentette: „Mégis inkább maradnék.”

„De anya, ezt nem teheted!” – próbálta Péter meggyőzni őt. „Megígérted, hogy elköltözöl.”

„Tudom, fiam,” válaszolta Erzsébet nyugodtan, miközben egy régi fényképalbumot lapozgatott. „De rájöttem, hogy itt érzem magam otthon. Nem akarok egyedül lenni.”

A szívem összeszorult. Évek óta vártam erre a pillanatra. Az életem minden apró részletét úgy alakítottam, hogy végre saját otthonunk lehessen. És most ez az álom szertefoszlani látszott.

„Sylvia, megértem, hogy nehéz ez neked,” mondta Erzsébet, mintha csak egy egyszerű félreértésről lenne szó. „De gondolj bele, milyen lenne nekem egyedül egy idegen helyen.”

„De mi is szeretnénk végre saját életet élni!” – vágtam vissza kétségbeesetten. „Ez volt az alku!”

Péter próbált közvetíteni közöttünk, de láttam rajta, hogy ő is csalódott és tanácstalan. Az anyja iránti szeretet és a velem kötött ígéret között őrlődött.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben: hogyan lehetne megoldani ezt a helyzetet? Hogyan lehetne Erzsébetet meggyőzni arról, hogy tartsa be az ígéretét? És ha nem sikerül, hogyan fogunk így élni?

Másnap reggel újra próbálkoztam. „Erzsébet,” kezdtem óvatosan, „tudod, mennyire fontos nekünk ez a változás. Nem lehetne mégis átgondolnod?”

„Sylvia,” sóhajtott fel Erzsébet, „tudom, hogy nehéz ez mindenkinek. De kérlek, értsd meg az én helyzetemet is.”

A napok teltek-múltak, és a feszültség csak nőtt közöttünk. Péterrel egyre kevesebbet beszéltünk erről a témáról, mintha mindketten attól félnénk, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a helyzet.

Egyik este Péterrel leültünk a nappaliban. „Szerinted mit tegyünk?” kérdezte tőlem csendesen.

„Nem tudom,” válaszoltam őszintén. „De nem élhetünk így tovább. Valamit tennünk kell.”

Végül úgy döntöttünk, hogy újra leülünk beszélni Erzsébettel. „Anya,” kezdte Péter határozottan, „meg kell találnunk a megoldást erre a helyzetre. Nem akarjuk, hogy bárki is boldogtalan legyen.”

Erzsébet csendben hallgatta végig Pétert. Láttam rajta, hogy ő is küzd az érzéseivel.

„Rendben van,” mondta végül halkan. „Adjatok nekem egy kis időt gondolkodni.”

Az elkövetkező napokban Erzsébet valóban visszavonult magába. Nem szólt semmit a költözésről, de láttam rajta, hogy valami változik benne.

Egy hét múlva Erzsébet bejelentette: „Úgy döntöttem, mégis elköltözöm. De szeretném, ha gyakran meglátogatnátok engem az új lakásomban.”

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Bár tudtam, hogy ez nem volt könnyű döntés számára, hálás voltam érte.

Ahogy Erzsébet lassan elkezdett pakolni és készülődni az új otthonába való költözéshez, Péterrel újra elkezdtük tervezgetni a jövőnket.

De vajon miért kellett ennyire nehéz úton végigmennünk ahhoz, hogy végre saját életet élhessünk? Miért van az, hogy néha azokkal kell leginkább harcolnunk, akiket szeretünk? Talán sosem fogom megérteni teljesen.