Amikor a sors mindent elragad: Az én történetem Dániellel, a szerelmünkkel és a megbocsátás lehetetlenségével

– Ne menj el, kérlek! – kiáltottam utána, miközben Dániel már az ajtóban állt, kabátját idegesen rángatta magára. A hangom remegett, a könnyek már régóta fojtogattak, de most végre utat törtek maguknak. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is tudták volna, hogy valami végérvényesen megváltozott.

– Már nem bírom tovább, Márta! – fordult vissza hozzám. – Nem tudom elviselni ezt a bizonytalanságot, ezt a folyamatos félelmet…

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy penge. Tudtam, hogy igaza van. Az elmúlt hónapokban minden megváltozott. Egy baleset – egyetlen pillanat – elég volt ahhoz, hogy az életünk darabokra hulljon. Azon az estén, amikor csörgött a telefon, még nem sejtettem, hogy a hívás örökre megváltoztatja mindkettőnk sorsát.

Aznap este Dániel későn indult haza a munkából. Én éppen vacsorát főztem, amikor megszólalt a mobilom. Egy idegen férfi hangja szólt bele: „Jó estét kívánok, itt dr. Farkas András, a Szent Imre Kórházból. Dániel balesetet szenvedett.” A földre rogytam. Azt mondták, hogy életben van, de súlyos sérülésekkel szállították be. Az egész világom egyetlen mondatba sűrűsödött: „Nem tudjuk, mennyire lesz maradandó a károsodás.”

Az elkövetkező hetekben minden napomat a kórházban töltöttem. Dániel néha rám sem ismert. Máskor dühösen eltaszított magától. Az orvosok szerint agysérülése miatt változhatott meg ennyire – de én csak azt láttam, hogy az a férfi, akit szeretek, lassan eltűnik mellőlem.

A családunk sem segített. Anyám szerint túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ilyen terhet cipeljek. – Gondolj magadra is, Márta! – mondta újra és újra. – Egy életed van! Nem áldozhatod fel magad…

De hogyan hagyhattam volna el Dánielt? Hiszen együtt álmodtunk házról, gyerekekről, közös jövőről. Most viszont minden nap harc volt: harc a fájdalommal, a tehetetlenséggel és azzal az érzéssel, hogy talán soha nem lesz már olyan az életünk, mint régen.

Egy este Dániel anyja is bejött hozzánk. – Márta, engedd el őt! – kérlelt sírva. – Látod, mennyit szenved… Talán jobb lenne mindkettőtöknek…

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem az ágy szélén és néztem Dánielt, ahogy aludt. Az arca békés volt – de én tudtam, milyen viharok dúlnak benne.

Aztán jött az a bizonyos nap. Dániel haza akart menni a kórházból. Mindenáron. Én pedig rettegtem attól, hogy mi lesz velünk otthon. A lakásban minden emlék fájt: a közös fényképek, a kanapé, ahol annyit nevettünk… Most mindez csak emlékeztetett arra, amit elvesztettünk.

Az első hetek otthon pokoliak voltak. Dániel dühkitörései egyre gyakoribbak lettek. Egyik este hozzám vágta a bögrét: – Miért nem hagysz végre békén? Nem akarom ezt az életet!

A szomszédok is suttogtak rólunk. A boltban Judit néni félrehívott: – Drága Márta, biztos jó ötlet ez? Nem lenne jobb egy kis időre külön?

De én makacs voltam. Hittem abban, hogy ha elég kitartó vagyok, minden rendbe jön. Hogy a szeretet mindent legyőz.

Aztán egy este Dániel eltűnt. Nem szólt semmit, csak fogta magát és elment otthonról. Órákig kerestem, hívtam mindenkit – végül hajnalban találtam rá a Duna-parton ülve.

– Sajnálom – mondta halkan –, de nem tudok így élni. Nem akarom tönkretenni az életedet.

Ott ültem mellette a hideg kövön és sírtam. Nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e, ha ragaszkodom hozzá? Vagy csak gyáva ahhoz, hogy elengedjem?

Azóta hónapok teltek el. Dániel végül visszaköltözött az édesanyjához vidékre. Néha írunk egymásnak – rövid üzeneteket csak: „Hogy vagy?” „Jobb egy kicsit.” De már nem ugyanaz.

A barátaim azt mondják: „Márta, fiatal vagy még! Lesz új szerelem!” De én minden este ugyanazt kérdezem magamtól: lehet-e újra hinni abban, hogy az élet tartogat még valami jót? Vagy örökre elveszett bennem az a lány, aki vakon hitt a boldogságban?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán megbocsátani a sorsnak azt, amit elvett tőlünk?