„Ez az én történetem, Gábor!” – Egy vacsora, két zavarba ejtő múlt, és egy nagy felismerés

– Te, Gábor, emlékszel arra, amikor a gimiben véletlenül beestem a színpadra a tanévzárón? – kérdeztem nevetve, miközben a vacsora utáni desszertet kanalaztam. A hangom remegett, de próbáltam laza maradni. Ez volt az első igazi randink, és úgy éreztem, muszáj oldani a feszültséget valami kínos sztorival. Gábor rám nézett, szeme sarkában mosoly bujkált.

– Hát, az semmi! – vágta rá. – Hallgasd csak ezt: egyszer volt egy lány a sulinkban, aki annyira izgult az évzárón, hogy amikor felment volna a színpadra, megbotlott a lépcsőn és pont a tanárnő ölébe esett! Az egész tornaterem röhögött. Aztán még hetekig erről beszéltek a folyosón.

Először csak mosolyogtam, de aztán valami furcsa érzés kezdett motoszkálni bennem. A részletek… a tornaterem… a tanárnő… Ez mind velem történt! Hogy lehet ez? Gábor nem járt abba az osztályba, sőt, akkor még nem is ismertük egymást. Mégis honnan tudja ezt ilyen pontosan?

– És képzeld – folytatta –, azt mondják, hogy a lány annyira zavarba jött, hogy utána hetekig nem mert megszólalni az órákon. De aztán egyszer csak kiállt az egész osztály elé és elmesélte, mennyire ciki volt neki. Mindenki tapsolt neki. Szerintem ez tök bátor dolog volt tőle.

A kanalam megállt a levegőben. A szívem hevesen vert. Ez már túl sok véletlen. Felnevettem – de inkább idegesen, mint felszabadultan.

– Gábor… – mondtam halkan. – Az a lány… az én voltam.

Csend lett. Gábor arca először értetlen volt, aztán lassan elvörösödött.

– Ne már! Komolyan? – kérdezte döbbenten.

Bólintottam. Aztán mindketten elnevettük magunkat. Olyan felszabadítóan nevettünk, hogy a pincér is ránk nézett.

– Hát ez… Ez elképesztő! – mondta végül Gábor. – Ezt a sztorit már legalább háromszor hallottam különböző emberektől. Mindig azt hittem, csak városi legenda.

– Hát nem – mondtam –, én vagyok az élő bizonyíték.

Egy pillanatra elcsendesedtünk. Éreztem, ahogy a múltam súlya egyszerre könnyebb lesz. Annyi évig szégyelltem magam emiatt az eset miatt; most meg itt ülök egy fiúval, aki nevet rajta velem együtt.

– Tudod – kezdte Gábor –, nekem is volt egy hasonlóan ciki pillanatom. Egyszer apám előtt sikerült összetörnöm anyám kedvenc porcelánvázáját. Persze letagadtam, de végül lebuktam. Azóta is emlegetik otthon.

– És mit szóltak hozzá? – kérdeztem kíváncsian.

– Anyám sírt, apám kiabált, én meg napokig nem mertem hazamenni suli után. De most már csak nevetünk rajta… néha.

Elgondolkodtam. Vajon mindenki cipel magával ilyen történeteket? Olyanokat, amiket szégyellünk, amiktől félünk, hogy mások megtudják? És ha mégis kiderülnek… lehet belőlük valami jó is?

A vacsora végére már egészen más szemmel néztem Gáborra – és magamra is. Mintha egy kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz ezekkel a régi sebekkel és nevetésekkel.

Hazafelé menet eszembe jutott anyám arca azon a bizonyos tanévzárón: ahogy aggódva nézett rám a tömegben, majd később otthon csak annyit mondott: „Nem baj, kicsim, legalább emlékezni fognak rád.” Akkor haragudtam rá ezért a mondatért; most viszont hálás vagyok érte.

Otthon még sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hány ilyen történet él bennünk? Hányat mesélünk el úgy, hogy közben nem is tudjuk: talán épp annak mondjuk el, akiről szól? És vajon tényleg csak nevetni kell rajtuk – vagy néha sírni is?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanatotok, amikor valaki visszamesélte nektek a saját történeteteket? És ha igen: nevetni tudtatok rajta – vagy inkább elsüllyedtetek volna szégyenetekben?