„Miért pont őt választotta a fiam?” – Egy családi vacsora, ami mindent megváltoztatott
– Anyu, kérlek, viselkedj rendesen! – suttogta a fiam, Gergő, miközben a liftben álltunk, kezében egy csokor virággal. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy ez az este mindent eldönthet. Az első találkozás a menyasszony-jelölt családjával – minden magyar anya rémálma vagy álma. De amikor kinyílt az ajtó, és ott állt előttünk Zsuzsa apja, Lajos bácsi, már messziről érezni lehetett a pálinka szagát.
– Jó estét kívánok! – mondta kissé elnyújtva, és olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy majdnem felkiáltottam. A felesége, Marika néni zavartan mosolygott, Zsuzsa pedig lesütötte a szemét.
Az asztalnál kínos csend ült közöttünk. Lajos bácsi egyre gyakrabban töltött magának, és minden pohár után hangosabb lett. Gergő próbált beszélgetést kezdeményezni – szóba hozta a Balatont, a magyar focit, még a régi magyar filmeket is –, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.
– Na és maga mit dolgozik? – fordult hozzám Lajos bácsi hirtelen, miközben már a harmadik pohár pálinkát töltötte ki.
– Közgazdász vagyok egy budapesti cégnél – válaszoltam halkan.
– Hát az nem munka! – legyintett. – Az én időmben az ember dolgozott! Nem papírokat tologatott!
Gergő arca vörös lett a szégyentől. Zsuzsa anyja próbált menteni a helyzeten:
– Lajos, kérlek…
De Lajos bácsi csak legyintett, majd Gergőhöz fordult:
– Te meg mit akarsz az én lányomtól? Van neked rendes lakásod? Tudod te egyáltalán, mi az élet?
A fiam csak némán bólintott. Éreztem, ahogy bennem is nő a feszültség. Egész életemben arra törekedtem, hogy Gergőnek mindene meglegyen. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindig azt hittem, hogy ha jó példát mutatok neki, ő is jó döntéseket fog hozni.
De most ott ültem ebben a kicsi panelban Zuglóban, egy idegen család asztalánál, ahol az apa részeg volt, az anya félszeg, a lányuk pedig szinte láthatatlan.
A vacsora közben Lajos bácsi egyre hangosabban beszélt:
– Ezek a mai fiatalok! Mindent készen akarnak kapni! Bezzeg az én időmben…
Aztán hirtelen Zsuzsára nézett:
– Te meg mit bámulsz? Hozz még pálinkát!
Zsuzsa némán felállt és kiment a konyhába. Gergő utána akart menni, de visszatartottam.
– Hagyd – suttogtam –, ez nem a mi dolgunk.
De belül ordítani tudtam volna. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy engedheti meg magának ezt egy apa? És hogy gondolja Gergő, hogy ebbe a családba akar tartozni?
A vacsora végén Lajos bácsi már alig állt a lábán. Marika néni próbálta elterelni róla a figyelmet:
– Sütöttem almás pitét…
De senki nem akart enni. Gergő rám nézett, és láttam rajta: szégyelli magát. De mégis ott volt benne az elszántság.
Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. A villamoson ülve csak néztem ki az ablakon, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért pont ezt a lányt választotta? Miért pont ezt a családot?
Otthon Gergő végre megszólalt:
– Anya… tudom, hogy nem volt könnyű este. De én szeretem Zsuzsát. Nem ő tehet arról, hogy ilyenek a szülei.
– De Gergő… gondolj bele! Ha egyszer gyerekeitek lesznek… milyen nagyszülők lesznek ők?
– Majd mi vigyázunk rájuk – mondta halkan.
Napokig nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg ennyire fontos a szerelem? Vagy inkább az számít, hogy milyen családból jön valaki? Az irodában is csak erről beszélgettünk a kolléganőimmel.
– Éva – mondta egyszer Klári –, lehet, hogy túl szigorú vagy magadhoz és hozzájuk is. A mai világban már nem számít annyit a családi háttér.
De én nem tudtam elengedni ezt a gondolatot. Hiszen egész életemben arra törekedtem, hogy Gergőnek jobb legyen. Hogy ne kelljen félnie attól, amit otthon lát vagy hall.
Egyik este Gergő beállított Zsuzsával. A lány szemei vörösek voltak.
– Anya… elköltözöm Zsuzsával albérletbe. Nem akarok többé otthon lakni náluk.
Akkor értettem meg: talán nekem is változnom kell. Talán nem ítélkezhetek anélkül, hogy ne ismerném meg igazán Zsuzsát. Talán neki is ugyanolyan nehéz volt felnőni ebben a családban, mint nekem egyedülálló anyaként felnevelni Gergőt.
Most itt ülök az üres lakásban és csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg lehet boldog valaki úgy, hogy közben cipelnie kell a múlt terheit? Vagy csak mi tesszük magunknak ilyen nehézzé az életet?
Ti mit gondoltok? Tényleg számít még ma Magyarországon, hogy ki honnan jön? Vagy csak az számít, hogy szeretik egymást?