Egyedülálló apa Budapestről: Éjszakai műszakok, könnyek és váratlan remény

– Apa, mikor jössz haza? – kérdezte Bence a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisebbik fiam, Marci sír. A szívem összeszorult. Már megint későn érek haza. Az éjszakai műszak a raktárban minden erőmet felemészti, de nincs más választásom. Anna tavaly ősszel elment, és azóta minden rám maradt: a gyerekek, a lakbér, a számlák, a mindennapi gondok. Néha úgy érzem, mintha egy végtelen alagútban botorkálnék, ahol sosem látom meg a fényt.

Aznap este is fáradtan vonszoltam magam haza a 4-6-os villamoson. Az ablakból néztem a kivilágított várost, és azon gondolkodtam, vajon hol rontottam el. Anna mindig azt mondta, hogy túl sokat dolgozom, nem figyelek rá eléggé. De hát miből élünk meg, ha nem dolgozom? Amikor elment, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom, Gábor, nem bírom tovább.” Azóta minden napom harc.

Otthon Bence álmosan várt az ajtóban. – Marci nem akar aludni – mondta halkan. Megsimogattam a fejét, és próbáltam mosolyogni. – Majd én lefektetem. De amikor beléptem Marci szobájába, ő csak sírt és anyát hívta. Leültem mellé az ágyra, és magamhoz öleltem. – Itt vagyok, kisfiam. Apa itt van.

Az éjszakák hosszúak és magányosak voltak. Sokszor ültem a konyhában egy bögre hideg kávéval, és azon gondolkodtam, hogyan tovább. A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam a tempót. A főnököm, Laci gyakran szólt rám: – Gábor, figyelj oda! Nem engedhetjük meg magunknak a hibákat! – Tudom, Laci – válaszoltam fásultan –, csak mostanában nehéz minden.

Egyik este azonban minden megváltozott. Amikor hazaértem, egy hivatalos boríték várt az asztalon. Először azt hittem, valami újabb számla vagy felszólítás. De amikor kibontottam, a kezem remegett: „Tisztelt Gábor! Tájékoztatjuk, hogy pályázatát elfogadtuk, és támogatást ítéltünk meg Önnek egyedülálló szülők részére.” Nem akartam hinni a szememnek. Ez azt jelentette, hogy végre lesz egy kis levegőm – talán kevesebbet kell dolgoznom éjszaka, talán több időt tölthetek a fiaimmal.

Az örömöm azonban nem tartott sokáig. Másnap reggel Anna anyja állított be hozzánk. – Gábor, beszélnünk kell – mondta szigorúan. – Anna szeretné látni a fiúkat. – De hát hónapok óta nem jelentkezett! – fakadtam ki. – Most meg hirtelen eszébe jutottak? – Tudod jól, hogy nehéz időszakon ment keresztül – vágott vissza az anyóspajtásom –, de most szeretné helyrehozni a dolgokat.

Nem tudtam mit mondani. Egész nap ezen rágódtam: mi lenne a legjobb a gyerekeknek? Bence már nagyobb, ő emlékszik mindenre; Marci viszont csak anyát hiányolja. Este leültem velük beszélgetni.

– Szeretnétek találkozni anyával? – kérdeztem óvatosan.
– Igen! – vágta rá Marci azonnal.
Bence csak vállat vont: – Nem tudom…

A következő hétvégén Anna eljött hozzánk. Feszengve ültünk le az asztalhoz. Anna szeme alatt sötét karikák voltak, mintha ő is sokat sírt volna az elmúlt hónapokban.
– Sajnálom, Gábor – mondta halkan –, tudom, hogy mindent rád hagytam. Csak… nem bírtam tovább.
– És most? – kérdeztem keményen.
– Most szeretném visszakapni a fiaimat… legalább néha.

A gyerekek örültek neki, de bennem kavargott a harag és a félelem. Mi lesz velünk? Mi lesz velem? Vajon újra összetörik mindent?

Az élet lassan visszatért valami újfajta rendbe. Anna hétvégenként elvitte a fiúkat sétálni vagy fagyizni; én pedig végre pihenhettem egy kicsit. A támogatásnak köszönhetően már nem kellett minden éjszakát végigdolgoznom.

De még mindig ott volt bennem az üresség és a bizonytalanság. Egy este Bence odabújt hozzám:
– Apa… ugye nem fogsz te is elmenni?
– Soha, kisfiam – suttogtam könnyes szemmel.

Most itt ülök a konyhában, előttem egy csésze meleg tea és egy újabb levél: ezúttal Anna írt. Azt írja, hálás nekem mindenért, amit tettem a fiúkért… és hogy talán egyszer újra tudunk majd beszélgetni úgy, mint régen.

Vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Meg lehet-e bocsátani annak, aki egyszer már mindent hátrahagyott? Ti mit tennétek az én helyemben?