„Kata, gyere át egy kávéra!” – Amikor az exanyósom újra felbukkant az életemben, minden megváltozott

– Kata, gyere át egy kávéra! – csendült fel a telefonban az a hang, amit már évek óta nem hallottam. A hangja ugyanaz volt, mint régen: határozott, de most mintha valami remegés is lett volna benne. Zsuzsa, az exanyósom. Az a nő, akivel a válásom után minden kapcsolatot megszakítottam. Az a nő, aki egyszerre volt anyám helyett anyám, és a legnagyobb ellenségem is.

A hívás váratlanul ért. Éppen a konyhában álltam, a kávéfőző mellett, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn az ő neve villogott. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Miért keres most? Miért pont most, amikor végre kezdtem összeszedni magam? A válás után hosszú hónapokig csak vegetáltam. A barátaim szerint túl sokat adtam magamból Gábornak és a családjának, és amikor mindennek vége lett, én is elveszítettem önmagam.

– Szia, Kata! – szólt bele újra Zsuzsa, amikor felvettem. – Tudom, hogy furcsa, de szeretnék beszélni veled. Csak egy kávé. Semmi több.

A hangjában volt valami könyörgő. Nem tudtam nemet mondani. Talán azért, mert mindig is vágytam arra, hogy egyszer tisztázzuk a múltat. Talán azért, mert még mindig ott volt bennem az a kislány, aki szeretett volna megfelelni neki.

Aznap délután átmentem hozzá. A régi lakásban minden ugyanúgy állt: a porcelán csészék a vitrinben, a horgolt terítő az asztalon, a muskátlik az ablakban. Csak mi változtunk meg közben.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Zsuzsa halkan, miközben leültünk egymással szemben. – Tudom, hogy nem voltam mindig igazságos veled.

A szavai megleptek. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan a lényegre tér.

– Én sem voltam tökéletes – válaszoltam halkan. – De azt hiszem, mindketten hibáztunk.

Csend lett. Csak a falióra kattogása hallatszott.

– Amikor Gábor elmondta, hogy el akartok válni… – kezdte Zsuzsa, de elcsuklott a hangja. – Azt hittem, mindent elveszítek. Téged is…

A szemében könnyek csillantak meg. Soha nem láttam sírni. Mindig erős volt, kemény, néha kegyetlenül őszinte.

– Én is féltem – vallottam be. – Attól féltem, hogy örökre haragudni fogsz rám.

– Haragudtam is – bólintott Zsuzsa. – De inkább magamra. Hogy nem tudtam segíteni nektek…

Ekkor hirtelen minden emlék visszatért: az ünnepek, amikor együtt főztünk; a vasárnap délutánok, amikor együtt nevettünk; és azok a veszekedések is, amikor úgy éreztem, soha nem leszek elég jó neki vagy Gábornak.

– Tudod, Kata – folytatta Zsuzsa –, sokszor gondoltam rád azóta is. Hogy mi lett volna, ha másképp alakul minden…

– Én is ezen rágódtam – sóhajtottam fel. – De már nem lehet visszafordítani semmit.

– Nem is kell – mondta Zsuzsa halkan. – Csak azt szeretném tudni: megbocsátasz nekem?

A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon. Megbocsátani? Annyi év után? Amikor annyi mindent mondtunk egymásnak dühből és fájdalomból?

– Nem tudom… – suttogtam őszintén. – De szeretném megpróbálni.

Zsuzsa bólintott. Láttam rajta a megkönnyebbülést.

– Tudod, Gábor sem boldog – mondta hirtelen. – Nem találja a helyét…

Ez a mondat újabb sebet tépett fel bennem. Gáborral tizenöt évig voltunk együtt. A végén már csak egymás mellett éltünk, nem együtt. Minden nap egy újabb harc volt: pénz miatt, gyerek miatt (aki végül sosem született meg), anyós miatt…

– Nem akarok visszamenni hozzá – jelentettem ki határozottan. – Már nem vagyok ugyanaz az ember.

– Ezt tiszteletben tartom – mondta Zsuzsa csendesen. – Csak azt akartam mondani… hogy én mindig itt leszek neked is.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem: tényleg elfogad olyannak, amilyen vagyok.

A beszélgetésünk hosszúra nyúlt. Előkerültek régi fényképek: Gábor gyerekkori képei, közös nyaralások Balatonon, karácsonyi vacsorák emlékei. Mindegyik képhez tartozott egy történet – néha nevetve meséltük el őket, néha könnyek között.

– Sajnálom, hogy nem voltam jobb anyósod – mondta végül Zsuzsa.

– Én is sajnálom, hogy nem voltam jobb menyed – feleltem mosolyogva.

A búcsúzáskor megöleltük egymást. Olyan szorosan ölelt magához, mint régen anyukám gyerekkoromban.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak eltemetjük mélyre a sérelmeket? Lehet-e újrakezdeni egy kapcsolatot ennyi fájdalom után?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer összetörte a szíveteket? Vagy örökre ott marad a tüske?