Új otthon, régi sebek: Az én történetem a családról, fájdalomról és megbocsátásról

– Miért nem kellek senkinek? – suttogtam magam elé a sötét szobában, miközben az ablakpárkányon ültem, és a kinti esőt figyeltem. Tizenhárom éves voltam, és ez már a negyedik nevelőcsaládom volt. A falak vékonyak voltak, a levegőben mindig ott lebegett a főtt krumpli szaga, és a nappaliban folyton szólt a tévé. A nevem Szabó Iván, de néha úgy éreztem, mintha csak egy szám lennék a rendszerben.

Aznap este is veszekedés hangjai szűrődtek át a falon. – Nem bírom tovább ezt a gyereket! – kiabálta Katalin néni, miközben Laci bácsi próbálta csitítani. – Mindig csak baj van vele! Miért nem lehet egyszer normális? – A szívem összeszorult. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Megint elrontottam valamit: elfelejtettem levinni a szemetet, és az iskolában is kaptam egy intőt.

Az első emlékem egy hideg kórházi folyosó. Anyám arca elmosódott, csak a könnyeire emlékszem. Apám sosem volt ott. Négyévesen kerültem először nevelőszülőkhöz, és onnantól kezdve minden évben máshol ébredtem karácsonykor. Volt, ahol szerettek, de legtöbbször csak eltűrtek. Egy idő után már nem is próbáltam beilleszkedni.

A legrosszabb az volt, amikor az iskolában is kiderült, hogy „állami gyerek” vagyok. A többiek csúfoltak: – Hé, Iván! Mikor jön érted az új anyukád? – kérdezte egyszer Gergő a szünetben. Próbáltam nem odafigyelni, de belül összetörtem.

Tizenhat évesen már szinte mindent feladtam. Egyik este azonban minden megváltozott. Katalin néniék szóltak, hogy másnap jön egy házaspár megnézni engem. – Ne reménykedj túl sokat – mondta Katalin néni hűvösen. – Ezek általában csak nézelődnek.

Másnap reggel izgatottan keltem fel. A házaspár – Kiss Zsuzsa és Kiss András – kedvesen mosolygott rám. Zsuzsa néni leült mellém az asztalhoz.
– Szia Iván! Mesélnél magadról?
– Nem nagyon van mit mondani – feleltem vállat vonva.
– Szeretsz olvasni? – kérdezte András bácsi.
– Néha… főleg krimiket.
– Az jó! Mi is szeretjük a könyveket – mosolygott Zsuzsa néni.

A beszélgetés végén azt mondták, visszajönnek még. Nem hittem nekik. De két hét múlva tényleg visszajöttek. És utána még egyszer. Aztán egy nap azt mondták: – Iván, szeretnénk, ha hozzánk költöznél.

Az első hetek furcsák voltak. Minden reggel együtt reggeliztünk, András bácsi viccelődött velem, Zsuzsa néni pedig megkérdezte, hogy aludtam. Eleinte nem tudtam mit kezdeni ezzel a kedvességgel. Egy este azonban összevesztünk András bácsival egy apróságon – nem akartam elmosogatni vacsora után.
– Iván, itt mindenkinek megvan a maga dolga – mondta szigorúan.
– Nekem sosem volt dolgom! – vágtam vissza dühösen.
– Most már van családod. Itt számítasz!

Ez a mondat annyira meglepett, hogy sírva fakadtam. Zsuzsa néni átölelt.
– Tudom, hogy nehéz bízni bennünk. De mi tényleg szeretnénk, ha itt maradnál.

Lassan elkezdtem hinni nekik. Először csak apró dolgokban: segítettem bevásárolni, együtt főztünk vasárnaponként. Aztán egyszer Zsuzsa néni azt mondta:
– Iván, ha szeretnéd, hivatalosan is örökbe fogadnánk.

Nem tudtam mit mondani. Féltem attól, hogy megint csalódok. De végül igent mondtam.

Az örökbefogadás napján mindannyian sírtunk az okmányirodában. Zsuzsa néni keze remegett, amikor aláírta a papírokat. András bácsi megölelt.
– Most már tényleg a fiunk vagy!

Azóta eltelt három év. Most már én is segítek más hasonló sorsú gyerekeknek önkéntesként. Néha még mindig félek attól, hogy elveszíthetem ezt az új családot, de már tudom: nem vagyok egyedül.

Néha elgondolkodom: vajon hány gyerek él még ma Magyarországon úgy, ahogy én éltem? És vajon hányan kapnak esélyt arra, hogy valódi otthonra találjanak? Ti mit gondoltok: lehet-e teljesen meggyógyulni egy ilyen múlt után?