Amikor az anyós a házasságod ura lesz: Az én történetem Vlad mellett

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Ilona néni! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem remegett a düh és a tehetetlenség keverékétől. Vlad csak némán ült mellettem, lesütött szemmel, mintha a padlón keresné a választ minden kimondatlan kérdésemre. Az anyósa, Ilona néni, szokásához híven átvette az irányítást: – Drága lányom, én csak a fiamat védem. Egy anya mindig tudja, mi a legjobb.

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még azt hittem, hogy Vlad az igazi. Együtt jártunk a Margitszigeten, nevetve beszélgettünk a jövőről, gyerekekről, közös házról valahol Zuglóban. Az esküvőnkön mindenki boldognak tűnt – kivéve Ilona nénit. Ő csak szorosan fogta Vlad karját, és amikor rám nézett, mintha azt mondta volna: „Majd én megmutatom neked, ki az úr ebben a családban.”

Az első hónapokban próbáltam megfelelni. Főztem gulyást, tanultam bejglit sütni karácsonyra, és minden vasárnap ott voltunk náluk ebédre. De Ilona néni mindig talált valamit, amibe beleköthetett: „A hús túl száraz”, „A fiam nem szereti a petrezselymet”, „Te miért nem vagy még terhes?”

Aztán jött az igazi törés. Egy este Vlad furcsán viselkedett. Kerülte a tekintetem, és amikor rákérdeztem, mi bántja, csak annyit mondott: – Anyám szerint… lehet, hogy neked nem lehet gyereked.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Honnan veszi ezt? – kérdeztem magamban. Soha nem volt semmilyen orvosi problémám. De Ilona néni már elhintette a családban a pletykát: „Szegény Vladnak biztos nem lesz gyereke ettől a lánytól.”

A következő hetekben minden megváltozott. Vlad egyre többet járt haza az anyjához, engem pedig egyre inkább kizártak a családi döntésekből. Egy este hallottam meg őket beszélgetni a telefonban:

– Fiam, gondold át jól ezt a házasságot! Egy nőnek az a dolga, hogy családot adjon.
– Anya, szeretem őt…
– A szeretet nem elég! Nézd meg az unokatestvéredet is: három gyerekük van már!

A szívem összeszorult. Próbáltam beszélni Vladdal:
– Te tényleg elhiszed ezt? Hogy én vagyok a hibás?
– Nem tudom… Anyám mindig azt mondja, hogy az ő családjában sosem volt ilyen gond.

Egyre magányosabb lettem. A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Kata, ne hagyd magad! Állj ki magadért!
De hogyan állhatnék ki magamért egy olyan családban, ahol minden döntést az anyós hoz meg?

Egy nap eldöntöttem: elmegyek orvoshoz. A vizsgálatok kimutatták: teljesen egészséges vagyok. Amikor ezt megmutattam Vladnak, csak vállat vont:
– Anyám akkor sem fogja elhinni.

Aztán jött a legrosszabb: Ilona néni nyíltan kijelentette egy családi ebédnél:
– Szerintem Vladnak jobbat érdemelne. Olyat, aki tényleg tud családot adni neki.

Ott ültem egyedül az asztal végén, és úgy éreztem, mintha mindenki ellenem lenne. Még az apósom is csak csendben bólintott.

Azóta minden nap harc. Harc azért, hogy meghalljanak. Harc azért, hogy szeressenek. Harc azért, hogy ne veszítsem el önmagam.

Vlad egyre inkább visszahúzódik. Már alig beszélünk egymással. Néha azon kapom magam, hogy sírok a fürdőszobában hajnalban, hogy ne hallja senki.

A barátnőm egyszer azt mondta:
– Kata, te nem egyedül vagy ebben! Magyarországon rengeteg nő küzd ezzel: anyósokkal, családi elvárásokkal, meddőségi vádakkal.

De vajon meddig lehet bírni? Meddig lehet szeretni valakit úgy, hogy közben minden nap azt érzed: sosem leszel elég jó?

Most itt ülök a sötétben, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Lehet-e boldog az ember ott, ahol az igazság nem számít? Ti mit tennétek a helyemben?”