Amikor Anyám Vállalkozó Lett, Az Egész Családot Magával Rántotta – És Most Minden Darabokra Hullik
– Már megint nem jött meg a liszt, Zsófi! – csattant fel anyám hangja a konyhából, miközben én a számlákat próbáltam rendezni a nappali asztalánál. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ebből megint vita lesz.
– Felhívtam a beszállítót, de azt mondták, késik a szállítás – válaszoltam fáradtan. – Nem tudok többet tenni.
Anyám, Katalin, sosem volt az a típus, aki könnyen belenyugszik a dolgokba. Egész életében tanárként dolgozott egy budapesti általános iskolában, és amikor végre eljött a nyugdíj ideje, azt hittem, végre pihenni fog. De ő nem ilyen volt. Egy évig bírta csak a semmittevést, aztán egy nap leültetett minket – engem, a férjemet, Gábort és a húgomat, Annát – és bejelentette: „Családi pékséget nyitunk!”
Először azt hittem, viccel. De Katalin sosem viccel az ilyesmivel. Már mindent kitalált: helyiség bérlése Zuglóban, régi családi receptek előkeresése, sőt, még egy logót is tervezett. Azt mondta, mindenkire szüksége van: Gábor legyen a pénzügyes, Anna vezesse a marketinget (hiszen ő tanult kommunikációt), én pedig irányítsam a boltot és a rendeléseket.
Nem akartam csalódást okozni neki. Mindig is felnéztem rá az ereje miatt. De ahogy teltek a hónapok, rájöttem: egy családi vállalkozás nem olyan romantikus dolog, mint ahogy azt elképzeltük.
Az első hónapban mindenki lelkes volt. Anna posztokat gyártott Facebookra és Instagramra: „Kóstold meg a nagyi kalácsát!” Gábor Excel-táblázatokban számolta a költségeket. Én reggelente hatkor keltem, hogy előkészítsem a rendeléseket. Anyám pedig ott állt mellettem a pult mögött, és minden vevőnek elmesélte, hogy ez a pogácsa az ő nagymamája titkos receptje szerint készült.
Aztán jöttek az első gondok. A beszállítók késlekedtek. A sütő egyszer elromlott egy szombat reggel – pont amikor egy óvodai rendezvényre kellett volna 200 kakaós csigát szállítanunk. Anna egyre ingerültebb lett: „Nem tudok minden nap új posztot írni! Nekem is van munkám!” Gábor is panaszkodott: „Kati néni, nem lehet minden nap új akciót kitalálni! Nem bírja el a költségvetés!”
Anyám viszont hajthatatlan volt. „Ez a mi közös álmunk!” – mondogatta újra és újra. De egyre inkább úgy éreztem, ez csak az ő álma volt.
Egy este, amikor már mindenki hazament, ott maradtam anyámmal a pékségben. A pult mögött ültünk, és néztük az üres utcát.
– Fáradt vagyok, anya – mondtam halkan. – Nem tudom, meddig bírom még ezt.
Ő rám nézett azokkal a kemény, de szeretetteljes szemeivel.
– Tudom, Zsófi. De én csak azt akartam, hogy együtt csináljunk valamit. Hogy ne érezzem magam feleslegesnek.
A szívembe martak ezek a szavak. Hiszen én is ezt akartam: hogy anyám boldog legyen. De közben úgy éreztem, elveszítem magam ebben az egészben.
A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Anna már alig jött be segíteni. Gábor egyre többet dolgozott a saját munkahelyén, hogy pótolja az itteni veszteségeket. Én pedig egyre gyakrabban sírtam esténként a fürdőszobában.
Egy péntek délután aztán robbant a bomba. Anyám összehívott minket egy családi megbeszélésre.
– Nem megy ez így tovább – kezdte Anna. – Nekem nincs időm erre. Zsófi is teljesen kivan.
– Én csak segíteni akartam nektek – vágott közbe anyám remegő hangon.
– De anya! – szóltam közbe én is. – Ez nem segítség volt! Ez egy kényszer!
Csend lett. Anyám sírni kezdett. Gábor csak némán nézett maga elé.
Aznap este mindannyian hazamentünk anélkül, hogy bármit eldöntöttünk volna. A levegő tele volt kimondatlan szavakkal és csalódással.
Másnap reggel anyám nem jött be a pékségbe. Egyedül álltam ott a friss kenyerek között, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akartuk? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?
Most itt ülök az üres pékségben és hallgatom az utcáról beszűrődő zajokat. Vajon hány magyar család jár ugyanebben a cipőben? Hányan próbálnak megfelelni egymás álmainak úgy, hogy közben elfelejtik: mindenkinek joga van saját élethez?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt család és önállóság között? Vagy valakinek mindig fel kell adnia önmagát?