„Az esküvő után jöttem rá: a férjem csak az anyjára hallgat – és én hagytam, hogy irányítsanak”

– Már megint? – suttogtam magam elé, miközben a fürdőszobában álltam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A konyhából áthallatszott Ilona hangja: – Gergő, ne felejtsd el, hogy ma este nálunk lesz a vacsora, és Eszter is segít majd! – Persze, anya – felelte Gergő gépiesen. Egy pillanatra összeszorult a gyomrom. Megint. Mindig ugyanaz.

Az esküvőnk után nem sokkal Ilona, a férjem anyja, azt javasolta, hogy költözzünk hozzájuk. „Ez egy új élmény lesz nektek! Majd én segítek nektek összeszokni!” – mondta mosolyogva, de a szeme sarkában ott bujkált valami kemény, megkérdőjelezhetetlen akarat. Gergő rám nézett, és én – bután, szerelmesen – bólintottam. Pedig volt saját lakásom Zuglóban. De hát ki akartam próbálni, milyen egy igazi család részeként élni.

Az első hetekben minden új volt és izgalmas. Ilona minden reggel friss pogácsával várt minket, este pedig együtt vacsoráztunk. De hamar rájöttem: ez nem vendégszeretet, hanem ellenőrzés. Minden mozdulatomat figyelte. Ha később értem haza a munkából, már kérdezett is: „Hol voltál ilyen sokáig? Gergő aggódott érted!” Ha hétvégén pihenni akartam volna, Ilona már reggel hétkor bekopogott: „Eszterkém, segítenél a főzésben? Gergő szereti a húslevest!”

Gergő sosem állt mellém. Ha szóvá tettem neki, csak vállat vont: „Anyu csak jót akar.” Egy este, amikor végre kettesben voltunk a szobánkban, megpróbáltam beszélni vele:

– Gergő, nem lehetne, hogy néha mi döntsünk? Hogy ne mindig anyukád mondja meg, mit csináljunk?

– De hát ő tudja, mi a jó nekünk – felelte fáradtan. – És különben is, most könnyebb így.

A könnyebb út… De nekem minden nap egyre nehezebb lett. Az anyósom mindenbe beleszólt: mit főzzek, hogyan öltözzek, mikor menjünk el sétálni. Egyik este Ilona leült mellém a kanapéra:

– Eszterkém, te olyan rendes lány vagy… De tudod, Gergőnek mindig is én voltam az első nő az életében. Remélem, ezt tiszteletben tartod.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Mit jelent ez? Hogy sosem lehetek igazán fontos Gergőnek? Hogy mindig csak második leszek?

A barátnőim egyre ritkábban hívtak. Nem értették, miért nem találkozom velük. „Gyere el egy kávéra!” – írta Dóri egyszer. „Nem lehet” – válaszoltam röviden. Mit mondhattam volna? Hogy az anyósom szerint a barátnők csak bajt hoznak?

Egy vasárnap délután végleg betelt a pohár. Ilona bejelentette:

– Jövő héten nálunk lesz a családi ebéd! Eszterkém, te főzöd majd a töltött káposztát.

– Nem tudok töltött káposztát főzni – mondtam halkan.

– Majd megtanulod! – vágta rá ellentmondást nem tűrően.

Gergő csak ült mellettem némán. Akkor éreztem először azt az igazi magányt: ott ültem egy asztalnál a férjemmel és az anyósommal, de mintha láthatatlan lennék.

Aznap este felhívtam anyukámat.

– Kislányom, miért hagyod ezt? – kérdezte aggódva.

– Mert szeretem Gergőt… vagyis… szerettem – suttogtam.

Anyám hangja remegett:

– Az nem szeretet, ha közben elveszíted önmagad.

Ezek a szavak egész éjjel visszhangoztak bennem. Másnap reggel Ilona már a konyhában várt rám:

– Eszterkém, ma piacra megyünk! Gergő szereti a friss zöldséget.

Akkor döntöttem el: elég volt. Munka után hazamentem Zuglóba a régi lakásomba. Leültem az üres szobában és sírtam. A telefonom folyamatosan csörgött: Gergő hívott újra és újra.

Végül felvettem.

– Eszter… haza kéne jönnöd. Anyu aggódik.

– És te? Te aggódsz értem? Vagy csak azért hívsz, mert ő mondta?

Csend lett a vonalban.

– Nem tudom… – mondta végül halkan.

Ez volt az utolsó csepp. Hetekig nem mentem vissza hozzájuk. Gergő néha felbukkant nálam egy csokor virággal vagy egy doboz süteménnyel – amit persze Ilona sütött –, de sosem tudott igazán bocsánatot kérni vagy kiállni mellettem.

A válás gondolata először ijesztő volt. De aztán rájöttem: ha most nem lépek ki ebből az ördögi körből, sosem lesz saját életem. Végül beadta a válópert – természetesen Ilona tanácsára.

Most itt ülök a régi-új lakásomban és próbálom újra megtalálni önmagam. Néha még mindig hallom Ilona hangját a fejemben: „Gergő szereti a húslevest…” De már tudom: nem másoknak kell megfelelnem.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki más irányítja az életünket? Várom a véleményeteket…