Szívem nagyobb, mint az otthonom: Egy hatgyermekes anya vallomása Budapestről
– Anna, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel az anyósom, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben egy bögre kihűlt kávéval. A gyerekek a szobában játszottak, de a hangunkat hallva elcsendesedtek. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, mintha nem is lenne jelen.
A szívem hevesen vert. Még most is érzem azt a pillanatot, amikor megtudtam, hogy a szomszédunk, László meghalt egy autóbalesetben. Két kisgyermeke, a hétéves Zsófi és az ötéves Marci ott maradtak egyedül, nagyszülők nélkül, anyjuk évekkel ezelőtt elhagyta őket. Aznap este órákig sírtam. A saját négy gyermekem – Dóri, Ákos, Lili és Bence – már aludtak, de én csak ültem az ablakban és néztem a sötét udvart.
Másnap reggelre eldöntöttem: nem hagyhatom őket magukra. De amikor ezt elmondtam Gábornak, csak annyit mondott: – Anna, ez nem a mi dolgunk. Négy gyerekünk van, alig bírjuk így is.
De én már nem tudtam másképp gondolkodni. Zsófi és Marci ott ültek az üres lakásban, sírva várták, hogy valaki értük jöjjön. A szociális munkás ismerősöm szerint vagy intézetbe kerülnek, vagy valaki befogadja őket. Aznap este átmentem hozzájuk. Zsófi rám nézett nagy barna szemeivel: – Anna néni, ugye nem hagy itt minket?
A szívem összeszorult. – Nem, kicsim. Nem hagylak itt titeket.
A következő hetekben minden megváltozott. A lakásunkban hirtelen minden szűk lett: a fürdőszobában sorban álltunk reggelente, az asztalnál már nem fértünk el rendesen. Dóri féltékeny lett Zsófira, Ákos pedig folyton veszekedett Marcival. Gábor egyre többet dolgozott, vagy csak úgy tett, mintha dolgozna – valójában menekült otthonról.
Az anyósom minden alkalmat megragadott, hogy belém kössön:
– Anna, gondolj magadra is! Nem lehet mindenki megmentője!
De én csak mentem előre. Minden este mesét olvastam mind a hat gyereknek – néha ugyanazt háromszor is –, és próbáltam igazságos lenni. De egyre nehezebb lett. Egyik este Bence sírva fakadt:
– Anya, te már nem is szeretsz engem úgy, mint régen.
Ez volt az a pillanat, amikor először meginogtam. Vajon tényleg elég vagyok mindenkinek? Vagy csak ártok azoknak is, akiket szeretek?
Egyik nap Gábor késő este jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Anna, ezt nem bírom tovább! Nem erre szerződtünk! Négy gyerek is sok volt… Hat? Ez már őrület!
– Ők is csak gyerekek… – próbáltam védekezni.
– De nem a mieink! – vágta rá.
Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam Zsófi halk sírását a másik szobából. Odamentem hozzá.
– Miért sírsz?
– Félek… Hogy újra elveszítek mindent.
Magamhoz öleltem. Akkor döntöttem el végleg: nem engedem el őket.
A következő hónapokban minden nap harc volt. A gyerekek lassan összeszoktak, de a feszültség maradt. Az iskolában Dórit csúfolták: „Most már ti vagytok a szegényház?” – kérdezte egy osztálytársa.
A boltban ismerősök suttogtak mögöttem:
– Nézd már, hat gyerekkel… Biztos valami támogatásért csinálja.
Volt olyan nap, amikor én is elhittem: talán tényleg túl nagy fába vágtam a fejszét. De aztán láttam Zsófit és Marcit együtt nevetni Bencével és Lilivel a játszótéren – mintha mindig is testvérek lettek volna.
Gábor végül elköltözött egy időre az édesanyjához. Azt mondta, neki ez túl sok. Egyedül maradtam hat gyerekkel egy kétszobás lakásban Budapesten. Volt olyan este, amikor csak ültem a konyhában és sírtam – csendben, hogy ne hallják meg.
De minden reggel újra felkeltem. Mert tudtam: ha én feladom, akkor ők is elvesznek.
Most már eltelt két év. Gábor visszajött – azt mondja, látja rajtam az erőt, amit ő sosem talált magában. A gyerekek összetartóak lettek; Dóri és Zsófi legjobb barátnők lettek, Ákos és Marci együtt fociznak a grundon.
Sokan kérdezik tőlem: „Nem bántad meg?”
Néha azt érzem: igenis megbántam – magam miatt, a saját álmaim miatt. De amikor este mind a hatan körém gyűlnek egy ölelésre… akkor tudom: jól döntöttem.
Vajon tényleg lehet egy szívben ennyi szeretet? Vagy csak megtanulunk újra és újra adni abból a kevésből is? Ti mit tennétek a helyemben?