Egy hét álmatlanság: Amikor a férjem eltűnt, és minden darabokra hullott
– Hová mész, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kislányunk, Lili, a szobájában sírdogált. Gábor már a kabátját vette, a cipőjét dühösen rángatta fel. Az ajtóban megállt, rám nézett, és csak ennyit mondott: – Nem tudom. Csak el innen.
Aznap este nem jött vissza. Az első éjszaka még azt hittem, mindjárt belép az ajtón, bocsánatot kér, és minden visszatér a régi kerékvágásba. De nem így történt. Lili álmatlanul forgolódott mellettem az ágyban, én pedig a plafont bámultam, próbáltam visszaemlékezni, mikor romlott el minden.
Anyám másnap reggel már ott állt az ajtóban. – Mondtam neked, hogy túl sokat vársz tőle – sziszegte, miközben a konyhában kavargatta a kávét. – Gábor sosem volt erős ember. Mindig is törékeny volt.
Nem akartam hallani ezt. Nem akartam hibáztatni őt, de magamat sem. Az elmúlt hónapokban minden egyre nehezebb lett: Gábor elvesztette az állását, én túlóráztam a könyvelőirodában, Lili pedig egyre többet betegeskedett. Minden nap egy újabb harc volt.
A harmadik éjszaka már nem bírtam tovább. Felhívtam Gábor anyját, Marikát. – Nem tudod, hol lehet? – kérdeztem sírva. Ő csak sóhajtott: – Drága lányom, Gábor mindig is menekült a problémák elől. De most… most valami eltört benne.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Zsuzsa, a főnököm félrehívott: – Judit, ha kell, vegyél ki pár nap szabadságot. Nem vagy jól.
De hogyan vehetnék ki szabadságot az életemből? Lili minden reggel kérdezte: – Anya, mikor jön haza apa? És én csak annyit tudtam mondani: – Hamarosan, kicsim.
A negyedik napon anyám már nyíltan hibáztatott: – Ha nem hajszoltad volna annyira azt a karriert! Egy anya dolga otthon van! Talán akkor nem történt volna ez meg.
Nem bírtam tovább hallgatni. – És te? Te hol voltál apu mellett, amikor elment? – vágtam vissza dühösen. Anyám arca megkeményedett, de nem szólt semmit. Csak csendben összepakolta a mosatlan edényeket.
Az ötödik éjszaka már nem jött álom a szememre. A lakás üresnek tűnt Gábor nélkül. Minden apró zajra összerezzentem. Lili álmában sírt, én pedig odabújtam hozzá, mintha ezzel megvédhetném mindkettőnket.
A hatodik napon végre kaptam egy üzenetet Gábortól: „Ne keressetek. Időre van szükségem.” Ennyi. Semmi több.
Anyám persze rögtön lecsapott rá: – Látod? Egy gyáva! Egy igazi férfi nem hagyja ott a családját!
De én már nem tudtam haragudni rá. Csak ürességet éreztem. Vajon tényleg csak ő volt gyenge? Vagy én is hibás vagyok abban, hogy idáig jutottunk?
A hetedik nap reggelén Lili odabújt hozzám: – Anya, ugye nem fogsz te is elmenni?
Megöleltem őt, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. – Soha nem hagylak el, kicsim.
Azóta is minden este azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent egy ilyen törés után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak az egyik fél hibája lehet egy család széthullása? Vagy mindannyian felelősek vagyunk érte?