Amikor a szeretet fáj: Egy budapesti nő vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – remegett a hangom, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott villogtak azok az üzenetek. A nappali sarkában álltam, a szívem vadul vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem mondott semmit. A csend szinte fojtogató volt.

Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy a mi életünk – bár nem tökéletes – biztonságos menedék. Két gyerekünk volt, egy kis lakásunk Zuglóban, hétköznapi gondokkal: csekkek, iskolai szülői értekezletek, hétvégi bevásárlás a Lehel piacon. De amikor megláttam azt az üzenetet – „Hiányzol, alig várom, hogy újra lássalak” –, valami végleg eltört bennem.

Az első napokban csak sírtam. A gyerekek – Bence és Lili – értetlenül néztek rám. Próbáltam erős maradni előttük, de esténként a fürdőszobában hangtalanul zokogtam. Anyám hívogatott, érezte, hogy valami nincs rendben. – Eszterkém, mi baj van? – kérdezte aggódva. De nem tudtam elmondani neki. Szégyelltem magam. Úgy éreztem, én is hibás vagyok valahol.

Gábor próbált magyarázkodni. – Csak beszélgettünk… semmi komoly… – mondta egyik este, miközben idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. – Nem akartam bántani téged. Fáradt vagyok, Eszter. Minden nap ugyanaz… Te is érzed, nem? Mintha csak lakótársak lennénk.

A szavai fájtak. Talán igaza volt? Tényleg csak egymás mellett éltünk az utóbbi időben? Mikor nevettünk utoljára együtt? Mikor ölelt meg úgy igazán? Elkezdtem visszagondolni az elmúlt évekre: a szülések utáni kimerültségre, az örökös rohanásra, arra, ahogy esténként mindketten a telefonunkat nyomkodtuk ahelyett, hogy egymással beszélgettünk volna.

Egyik este Bence odabújt hozzám az ágyban. – Anya, miért sírsz mindig? – kérdezte halkan. Akkor döntöttem el: nem hagyhatom, hogy ez tönkretegye őket is. El kell döntenem, mit akarok.

Elkezdtem beszélgetni a barátnőimmel. Zsuzsi szerint minden házasságban vannak hullámvölgyek. – Adj neki még egy esélyt! – mondta. Réka viszont határozottabb volt: – Ha egyszer megcsalt, megteszi újra! Gondolj magadra is végre!

Hetekig őrlődtem. Gábor közben mindent megtett: főzött vacsorát, elvitte a gyerekeket játszótérre, virágot hozott. De bennem ott maradt a gyanakvás. Minden rezdülését figyeltem. Ha csipogott a telefonja, összerezzentem.

Egy vasárnap reggel anyám átjött palacsintát sütni a gyerekeknek. Amikor kettesben maradtunk a konyhában, halkan megszólalt: – Eszterkém, tudod… apád is megcsalt egyszer. Akkor majdnem elváltunk. De végül megbocsátottam neki. Nem volt könnyű… de néha érdemes harcolni azért, amit felépítettetek.

Anyám szavai napokig visszhangoztak bennem. Vajon én képes lennék megbocsátani? Vagy csak tovább mérgezném magam a kételyekkel?

Egy este leültem Gáborral beszélgetni. – Nem tudom, hogyan tovább – mondtam őszintén. – Szeretlek… vagyis szeretnélek szeretni… de már nem vagyok biztos benne, hogy menni fog.

Gábor könnyes szemmel nézett rám. – Hibáztam. Nagyon sajnálom. De nem akarom elveszíteni a családomat.

A következő hetekben párterápiára kezdtünk járni egy pszichológushoz a kerületben. Az első alkalommal mindketten feszengve ültünk egymás mellett. A pszichológus kérdései fájdalmasan pontosak voltak:
– Mi hiányzik önöknek egymásból?
– Mitől félnek legjobban?

Lassan elkezdtünk beszélgetni egymással – igazi beszélgetéseket folytattunk, nem csak arról, hogy ki viszi le a szemetet vagy ki fizeti be a villanyszámlát.

A gyerekek is érezték a változást. Egyre többet nevettünk együtt vacsora közben. De bennem még mindig ott volt a félelem: mi van, ha újra megtörténik? Mi van, ha sosem leszek már ugyanaz az Eszter, aki vakon bízott?

Egyik este Réka felhívott: – Na, döntöttél már? Maradsz vagy mész?
– Nem tudom – sóhajtottam. – Talán még nem vagyok kész dönteni.

Aztán egy reggel tükörbe néztem és először láttam meg igazán magamat: fáradtan, de valahol mélyen mégis erősen. Rájöttem: bármi történik is ezután, túl fogom élni.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Nem tudom még biztosan, hogyan végződik majd minden – de azt igen, hogy már nem félek annyira az egyedülléttől vagy attól, hogy hibázom.

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szíveteket? Várom a véleményeteket…