Az anyós, aki sosem megy haza – Egy budapesti lakásban rekedt életem története
– Nem hiszem el, hogy ezt is így hagytad! – csattant fel Mária néni hangja, ahogy belépett a konyhába. A kezében egy törlőkendő, az arcán az a jól ismert, szigorú tekintet. Éppen csak letettem a kávéscsészémet, amikor máris ott termett mellettem.
– Zsuzsa, drágám, ha nem törlöd le az asztalt minden reggel, akkor ragadni fog! – mondta, mintha legalábbis egy gyerek lennék.
A szívem összeszorult. Hónapok óta tart ez. Mióta Mária néni beköltözött hozzánk, semmi sem a régi. A férjem, Gábor, persze azt mondja, csak átmeneti megoldás, amíg a panelban felújítják az ő lakását. De már fél éve itt van. És minden nap egyre nehezebb.
Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Megértettem, hogy idős, hogy egyedül van, hogy fél az új helyzettől. De ahogy teltek a napok, úgy vált egyre inkább a lakás úrnőjévé. Mindenbe beleszólt: mit főzök, hogyan mosok, mikor takarítok. Sőt, még abba is, hogyan beszélek Gáborhoz.
Egy este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Mária néni már az ajtóban várta.
– Fiam, Zsuzsa egész nap csak telefonozott! Nem is főzött rendes vacsorát – panaszkodott.
Gábor rám nézett fáradtan. – Zsuzsa, tényleg nem főztél semmit?
– Gábor, egész nap dolgoztam! – válaszoltam dühösen. – És főztem is, csak nem azt, amit anyukád szeretett volna.
A feszültség tapintható volt. Mária néni sértődötten vonult vissza a szobájába.
Az éjszakák is nehezek lettek. Hallottam, ahogy suttogva beszélgetnek Gáborral a konyhában. Néha arról ábrándoztam, hogy egyszer csak összepakol és hazamegy. De minden reggel ott volt újra: kritizált, utasítgatott, mintha én lennék a betolakodó a saját otthonomban.
Egy vasárnap reggel végleg betelt a pohár. Megpróbáltam beszélni Gáborral.
– Szeretlek, de ezt nem bírom tovább – mondtam halkan. – Anyukád mindenbe beleszól. Nincs magánéletünk. Nem tudok veled kettesben lenni.
Gábor sóhajtott. – Tudom, de mit tegyek? Ő az anyám. Nem hagyhatom magára.
– De én sem akarom elveszíteni a házasságunkat! – tört ki belőlem a kétségbeesés.
Aznap este Mária néni meghallotta a beszélgetésünket. Másnap reggel szándékosan hangosan pakolt a konyhában.
– Ha zavarok, szóljatok nyugodtan! Majd elmegyek az utcára aludni! – mondta sértődötten.
Bűntudatom lett. Hiszen tényleg idős már… De hol van az én életem? Hol van az én boldogságom?
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott.
– Zsuzsa, mi baj van? Olyan fáradtnak tűnsz.
Elmeséltem neki mindent. Erika csak bólogatott.
– Az én anyósom is ilyen volt – mondta együttérzően. – De nálunk végül a férjem állt ki mellettem. Meg kell beszélnetek!
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon Gábor képes lesz-e kiállni értem? Vagy örökre hárman maradunk ebben a kis lakásban?
Egy este aztán robbant a bomba. Mária néni megtalálta a naplómat. Elolvasta benne minden gondolatomat: a félelmeimet, a haragomat… és azt is, hogy néha legszívesebben elköltöznék.
– Hát így gondolkodsz rólam? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nem akartam megbántani… Csak… már nem bírom tovább! – sírtam el magam.
Gábor ott állt közöttünk tanácstalanul. Végül leült mellénk.
– Anyu, szeretünk téged. De ez így nem mehet tovább. Mindannyiunknak szüksége van saját térre.
Hosszú csend következett. Mária néni végül bólintott.
– Értem… Talán tényleg jobb lesz mindenkinek…
Néhány hét múlva végre visszaköltözött a saját lakásába. A lakás újra csendes lett – de valami bennem örökre megváltozott.
Azóta is gyakran gondolkodom: hol húzódik a határ családi kötelesség és saját boldogság között? Vajon önzőség volt kiállni magamért? Vagy éppen ez volt az igazi szeretet próbája?