Anyósom öt perc alatt felforgatta az egész napomat – és a házasságomat is próbára tette

– Miért nem kínáltad meg anyámat legalább egy teával? – csattant fel Gábor, amint becsukódott mögötte az ajtó.

Ott álltam a konyhában, a kezem még remegett, ahogy letettem a mosogatórongyot. Az egész olyan gyorsan történt: Klára, az anyósom, szó nélkül beállított, végigmérte a nappalit, majd öt perc múlva kiviharzott, mintha valami bűnt követtem volna el. Csak néztem utána, ahogy a bejárati ajtó nagyot csattanva becsukódott mögötte.

– Gábor, ne haragudj, de tényleg nem volt időm semmire – próbáltam magyarázkodni. – Még le sem ült, már ment is.

– Mindig ezt mondod! – vágott vissza. – Tudod, mennyire érzékeny erre. Legalább egy pohár vizet vagy egy kávét… valamit!

A szívem összeszorult. Nem ez volt az első alkalom, hogy Klára ilyen hirtelen jelent meg nálunk. Az évek során megtanultam: sosem lehet tudni, mikor toppan be, és mindig van valami elvárása, amit ha nem teljesítek, napokig tartó sértődöttség lesz belőle. Gábor pedig… ő mindig engem hibáztat.

Az első években még próbáltam mindent megtenni: sütöttem neki almás pitét, főztem a kedvenc húslevesét, de valahogy sosem volt elég. Egyszer azt mondta: „Zsófi, nálunk otthon mindig friss virág volt az asztalon.” Máskor: „Édesanyám sosem felejtette el a vendégségben a házi lekvárt.” Mindig volt valami, amiben elmaradtam az ő mércéjétől.

Most is ott álltam, és hallgattam Gábor szemrehányásait. A hangja egyre élesebb lett:

– Nem érzed, hogy ez rólad szól? Hogy te vagy az oka annak, hogy anya így viselkedik?

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Hát tényleg én lennék minden baj forrása? Hiszen csak próbálok helytállni: dolgozom, vezetem a háztartást, nevelem a két gyereket… És mégis mindig kevés vagyok.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Gábor duzzogva ült a tévé előtt, én pedig a gyerekszobában pakoltam össze a játékokat. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet: Klára belép, körbenéz, aztán hirtelen feláll és elrohan. Vajon mit rontottam el?

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Zsófi, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Klára mindig is ilyen volt. Az én anyósom is folyton kritizál. De Gábor helyében inkább kiállna melletted.

– Könnyű ezt mondani… – sóhajtottam.

A nap folyamán többször is eszembe jutottak azok az apró sértések, amiket Klára éveken át elejtett: „Nálunk otthon sosem volt ilyen rendetlenség.” „A gyerekek túl sokat néznek tévét.” „Gábor régen jobban szerette a rántott húst.” Mindig csak finoman, de érezhetően bökdösött.

Délután csörgött a telefonom. Klára volt az.

– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte hűvös hangon.

– Persze – feleltem óvatosan.

– Nem akarok feszültséget köztünk – kezdte –, de úgy érzem, mintha nem lennék szívesen látott vendég nálatok.

– Klára néni… – próbáltam nyugodt maradni –, nagyon sajnálom, ha így érzi. De őszintén szólva néha nehéz megfelelni az elvárásainak. Nem tudom mindig kitalálni, mire van szüksége.

Csend lett a vonalban.

– Talán igazad van – mondta végül halkan. – Néha túl sokat várok el… Csak szeretném látni Gábort boldognak.

– Én is ezt szeretném – suttogtam.

Este Gábor fáradtan ért haza. Leült mellém a kanapéra.

– Anyám hívott… – kezdte csendesen. – Azt mondta, talán ő is hibázott.

Ránéztem. Először láttam rajta bizonytalanságot.

– Zsófi… Sajnálom, hogy rád zúdítottam mindent. Csak annyira szeretném, ha minden rendben lenne köztünk…

Megfogtam a kezét. A szívemben egyszerre volt megkönnyebbülés és félelem: vajon tényleg lehet változtatni ezen az örökös játszmán?

Azóta próbálunk többet beszélgetni Gáborral arról, mi bánt minket igazán. Klárával is óvatosabb vagyok: nem akarok harcolni vele, de nem is akarok többé láthatatlan lenni a saját otthonomban.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat kívülállónak a saját életükben? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre jó feleségnek és jó menynek lenni?