Egy anya vallomása: Hogyan szakítottam szét a fiaimat a saját elvárásaimmal
– Miért nem tudsz végre egy kicsit jobban odafigyelni, Zoli? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a matekfüzet fölé hajolva. Zoltán, a nagyobbik fiam, csak lesütötte a szemét, ujjai idegesen doboltak a ceruzán. A másik szobából Gergő nevetése hallatszott, ahogy a barátaival beszélgetett Skype-on. Egy pillanatra minden idegszálam megfeszült.
Mindig is két külön világ voltak. Zoltán csendes, visszahúzódó fiú volt, aki már az óvodában is nehezen barátkozott. Gergő viszont – két évvel fiatalabb létére – mindenhol otthonosan mozgott, az iskolában tanárok kedvence lett, és már alsóban is sorra nyerte a versenyeket. Én pedig… én mindig azt akartam, hogy Zoli is sikeres legyen. Hogy ne maradjon le az öccse mögött.
A férjem, Laci, gyakran mondta: – Hagyd már, Éva, nem kell mindenkinek kitűnőnek lennie! De én nem tudtam elengedni. Talán mert gyerekkoromban engem is mindig összehasonlítottak a nővéremmel, és sosem éreztem elég jónak magam. Nem akartam, hogy Zoli is így érezze magát – de pont ezt tettem vele.
Emlékszem arra a napra, amikor Zoli sírva jött haza az iskolából. – Anya, miért nem vagyok olyan jó, mint Gergő? – kérdezte remegő hangon. Megöleltem, de közben belül dühös voltam: magamra, rá, az egész helyzetre. – Te is lehetsz olyan jó, csak jobban kell igyekezned! – mondtam neki. Most már tudom, mennyire rossz válasz volt ez.
Az évek teltek. Gergő egyre sikeresebb lett: sportversenyek, tanulmányi díjak, barátok hada. Zoli pedig egyre inkább magába zárkózott. Egyre kevesebbet beszélt velünk, esténként órákig bámulta a plafont. A családi vacsorák kínossá váltak; Gergő lelkesen mesélt az újabb sikereiről, én pedig mindig próbáltam Zolit is bevonni:
– És te? Neked hogy ment ma a dolgozat?
– Semmi extra – felelte halkan.
– Biztos vagyok benne, hogy legközelebb jobban sikerül – mondtam neki mosolyogva, de a hangomban ott bujkált a csalódottság.
Aztán jött az érettségi év. Zoli már hónapok óta szorongott. Egy este hallottam, ahogy Gergő odaszól neki:
– Ha nem mész át matekból, anya tuti kiborul.
Zoli csak vállat vont. Később odamentem hozzá a szobájába.
– Segítsek valamiben? – kérdeztem óvatosan.
– Nem kell… úgysem értenéd – mondta fásultan.
Aznap este Laci rám nézett:
– Éva, elveszítjük őt. Nem látod?
De én csak legyintettem: – Majd összeszedi magát.
Aztán eljött az érettségi napja. Gergő ragyogott az ünnepségen; mindenki őt ünnepelte. Zoli csendben állt a sarokban. Amikor odamentem hozzá gratulálni, csak annyit mondott:
– Anya… én nem akarok többé versenyezni.
A szívem összeszorult. Akkor értettem meg igazán: egész életében azt éreztettem vele, hogy kevés. Hogy csak akkor szeretem igazán, ha eléri azt, amit Gergő. Aznap este sírtam először miatta igazán.
A következő hónapokban próbáltam változtatni. Több időt töltöttem vele; elmentünk sétálni a Duna-partra, beszélgettünk filmekről, zenéről. Lassan megnyílt előttem: kiderült, hogy fantasztikus rajztehetsége van. Egyik nap megmutatta nekem a vázlatait – addig sosem láttam ilyeneket tőle.
– Ezek gyönyörűek! – mondtam meghatottan.
– Sosem gondoltad volna rólam, igaz? – kérdezte keserű mosollyal.
– Dehogyisnem… csak rosszul fejeztem ki magam eddig – suttogtam.
Most már tudom: minden gyerek másban jó. És mindenkit úgy kell szeretni, ahogy van – nem úgy, ahogy szeretnénk látni őt.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon mennyit ártottam Zolinak azzal, hogy mindig Gergőhöz hasonlítottam? Vajon helyrehozható még mindaz, amit elrontottam? Ti mit gondoltok: lehet egy szülő túl ambiciózus a gyerekeivel szemben?