Az apósom beköltözött hozzánk: öt hónap családi vihar egy budapesti panellakásban

– Nem hiszem el, hogy ezt megint idehoztad! – csattant fel az apósom, amikor meglátta a reggeli kávémat a konyhapulton. – Régen nálunk nem volt ilyen úri huncutság, mint ez a kapszulás kávé!

A hangja élesen visszhangzott a szűk panellakásban, ahol minden szó, minden sóhaj visszaverődött a falakról. Ott álltam a konyhában, kezemben a bögrével, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, csak némán nézett rám az ajtóból, mintha ő is elveszett volna ebben az új valóságban.

Öt hónappal ezelőtt még azt hittem, hogy semmi sem tudja megingatni a kapcsolatunkat. Átéltünk már munkahelyi leépítést, anyagi gondokat, sőt, még azt is, amikor Gábor hónapokig depressziós volt. De amikor az apósom, Lajos bácsi elvesztette a feleségét és nem tudott tovább egyedül élni vidéken, nem volt kérdés: hozzánk költözik.

Akkor még azt gondoltam, hogy ez csak átmeneti lesz. Egy-két hónap, amíg találunk neki egy megfelelő helyet Budapesten. De az idő telt, és Lajos bácsi egyre inkább berendezkedett nálunk. A nappali sarkában felhalmozott bőröndökből lassan szekrények lettek, a fürdőszobában pedig mindig ott volt a borotvahabja és az öreg borotvája.

Az első hetekben próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy gyászol, hogy elveszettnek érzi magát ebben a zajos városban. De ahogy múltak a napok, egyre több mindenbe beleszólt. – Miért nem főzöl rendes levest? – kérdezte egyik este. – Régen minden vasárnap húsleves volt az asztalon! – És én csak álltam ott, fakanállal a kezemben, és éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat.

Gábor próbált közvetíteni közöttünk. – Apa, hagyd már! – mondta néha fáradtan. – Ildi dolgozik egész nap, örüljünk, hogy egyáltalán főz valamit. – De Lajos bácsi nem hagyta. Mindenbe belekötött: túl hangos a tévé, túl sokat ülök a számítógép előtt, Gábor miért nem segít többet otthon.

Egy este aztán robbant a bomba. Éppen vacsoráztunk hármasban – csendben, ahogy mostanában mindig –, amikor Lajos bácsi hirtelen letette a villát.
– Tudod te egyáltalán, milyen nehéz volt nekem felnevelni ezt a fiút? – nézett rám vádlón. – És most itt vagyunk ebben a dobozban, egymás idegein táncolva! Ez nem élet!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor felállt az asztaltól.
– Elég volt! – kiabálta. – Apa, ha nem tudsz alkalmazkodni, akkor keresünk neked másik helyet! Nem bírjuk tovább!

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam Lajos bácsi halk sírását a nappaliból. Reggelre Gábor is megtörtnek tűnt.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem így akartam…

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Próbáltam megérteni Lajos bácsi félelmeit: attól tartott, hogy teljesen egyedül marad. Hogy elveszíti az utolsó családját is. De közben én is egyre jobban elveszítettem önmagam: már nem volt saját terünk, saját életünk.

A munkahelyemen is egyre feszültebb lettem. Egyik nap a kolléganőm, Zsuzsa félrehívott.
– Ildi, mi van veled? Olyan vagy mostanában, mint aki mindjárt összeroppan.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, nálunk is volt ilyen… Anyósom két évig lakott velünk. Majdnem ráment a házasságunk. Muszáj határokat húzni.

Hazafelé azon gondolkodtam: hol vannak nálunk a határok? Van-e jogom kimondani, hogy elég?

Egy péntek este végül leültünk hárman beszélgetni.
– Lajos bácsi – kezdtem remegő hangon –, tudjuk, hogy nehéz most neked. De nekünk is az. Ez így senkinek sem jó.

Sokáig csend volt. Aztán Lajos bácsi megszólalt:
– Azt hittem, itt majd újra család lehetek… De látom, csak terhet jelentek.

Gábor odament hozzá és átölelte.
– Nem vagy teher, apa… Csak mindannyiunknak kell egy kis tér.

Végül sikerült találni neki egy idősek otthonát Óbudán. Nem volt könnyű döntés – sem neki, sem nekünk –, de mindannyian megkönnyebbültünk.

Azóta is gyakran látogatjuk őt. Néha még mindig bűntudatom van: vajon önző voltam? Vagy csak emberi?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önmagatok között?